Utolsó

A minap elolvastam az első pár bejegyzést, amit feltettünk a blogra 3 évvel ezelőtt. Nagyon jó látni, hogy a teljes nullából mit építettünk fel. De nagyon küzdelmesek is ezek az utolsó hetek, napok, mert mindazt, amit felépítettünk, le is kell rombolnunk.

Pár bőrönddel érkeztünk, nem volt otthonunk, csak T tudta, hogy mit és hol fog dolgozni, nem ismertünk semmit és senkit. Most ugyanúgy pár bőrönddel kell hazamennünk, a lakás már majdnem teljesen üres, jelenleg a földön ülve írom ezeket a sorokat, mert már nincsenek bútoraink. És most is csak T tudja, hogy mit és hol fog dolgozni.

De azért a sok hasonlóság és déja vu ellenére egészen más helyzetben vagyunk. Nem a teljes ismeretlenbe megyünk, hanem haza. Ahol vár egy otthon, ahol vár a család, a barátok, egy közösség. És millió millió élménnyel, kapcsolattal és tudással gazdagodva indulunk haza. De közben viszont nagyon nehéz az, hogy amikor otthonról elmentünk három éve, akkor tudtuk, hogy vissza fogunk térni oda. Hogy ha bár minden változik is, az életünk fonalát újra felvehetjük Magyarországon. Az az élet, amit most itt hagyunk, az viszont végleg megszűnik létezni. Ennek nem tudjuk újra felvenni a fonalát. Ezt végleg le kell zárnunk.

Az utóbbi hetek nagy stresszben teltek. Rengeteg mindent kellett egyszerre szervezni, és minden, ami elromolhatott, az el is romlott, szépen felborítva a jó előre megtervezett menetrendet. Közben pedig az élet nem állt meg, az utolsó előtti napunkig dolgoztunk, ott is mindent le kellett zárni, át kellett adni.

Érzelmileg kicsit hullámvasúton vagyunk. Rengeteg embertől, helyszíntől, apróságtól elbúcsúztunk. De közben sok dolog kevésbé viselt meg, mint amire számítottam. Ennek több oka is lehet. Az egyik az, hogy a város sosem lopta be magát a szívembe. Szerettem itt élni, de Budapesten jobban szerettem. Készen állok elhagyni ezt a helyet. A másik ok pedig, hogy egyszerűen nem volt még idő feldolgozni azt, hogy mi tényleg elmegyünk. Hogy ez az élet tényleg lezárul, egyszer és mindenkorra.

Próbálunk magunknak ezért adni pár hetet, amikor a két életünk között leszünk. Se nem itt, se nem ott. Hogy kicsit feldolgozzuk az elmúlt három évet, hogy időt adjunk magunknak, hogy leessen a tantusz, hogy Amerika már nem az életünk. És hogy felkészüljünk az otthoni életünk fonalának felvételére. Nem tudjuk, az milyen lesz. Változott az otthon is, változtunk mi is.

Aztán amin szoktam még agyalni, hogy vajon mik fognak otthon a leginkább hiányozni ebből az életből? Valószínűleg furcsa és jelentéktelen dolgok, amiknek a jelentőségét akkor fogom észrevenni, amikor már elérhetetlenek lesznek. De azért egy csomó mindent tudok, hogy mik fognak biztos hiányozni.

A templom, a gyülekezet. Egy keresztény közösség, amelyik elfogad annak, aki vagyok. A tiszta levegő. Amerikában nincs dízelbűz, és rengeteg a fa. Az éghajlat. A gyönyörű tavasz, amikor két hónapon át virágzik minden. A trópusi nyár, özönvízszerű esőkkel, párával, zúgó kabócákkal, szentjánosbogarakkal. A lehetőségek. Hogy bármikor megtehetem, hogy buszra pattanok, és pár óra alatt New Yorkban vagyok. Vagy húszezer forintért egy trópusi karibi paradicsomban. Az emberek, ahogy hozzáállnak az élethez, a kudarcokhoz, problémákhoz. A barátaink. A munka, a főnököm, a feladataim, hogy három évig nem stresszeltem. A hétköznapi apróságok, rituálék. A bolt, ahol majdnem minden nap vásároltam. A Military Road végtelenje, amin annyiszor végigmentünk a metró felé, hogy másfélszer lenyomtuk rajta a Kéktúrát. A mókusok. A sosem jövő metró. Hangok, illatok, ízek.

Persze lesz egy csomó dolog, ami nem fog hiányozni. Nem fog hiányozni a tömegközlekedés. A nagy távolságok. A távolság otthontól. Az unalmas kertvárosok. Az emberi kapcsolatok felszínessége. A hamis mosolyok, mű köszönések. A drágaság. A rossz csapvíz. Az, hogy idegen vagyok, egy vendég. Hogy sokszor nem tudom a gondolataimat rendesen kifejezni angolul. Az, hogy mindig mindenki dolgozik. Az őrült materializmus.

Sok dolgot el kell engednünk, de nagyon sok mindennel gazdagodtunk. Én egy napig se bántam meg ezt a három évnyi kalandot, mert sokkal több lehettem tőle. Rengeteg élmény ért.  Nagyon sokat tanultunk magunkról, kettőnkről. Néha jó volt távol lenni az otthoni drámáktól, problémáktól, millió kapcsolattól, és csak önmagunkra és egymásra koncentrálnunk. Sokat utaztunk, sok helyet láttunk. Az emberek hozzáállása mindig lenyűgözött, szeretnék minél többet elvinni ebből. Hogy a rossz dolgokon lehet változtatni, és kell is változtatni. Javult az angolunk. Nagyobb lett az emberek felé való nyitottságunk. Munkatapasztalatot szereztünk. Egyszerűen kicsit más emberek lettünk.

Jó volt itt lenni.

Nagyvárosok

Elég sok amerikai nagyvárosban jártunk az elmúlt évek alatt. A filmekben messziről mindegyik egész hasonlónak tűnik (modern felhőkarcolók és körülötte elterülő kertvárosok), de mindegyiknek megvan a maga stílusa, története, hangulata. És mindegyik nagyon más, mint az európai városok, és mint amilyennek a filmekben tűnnek.

Amerikai egyáltalán nem annyira urbanizált, mint Európa. Amerikát a méretéhez képest nagyon kevesen lakják, fiatal nemzet ez, ezért az egész ország egy hatalmas vidéknek tűnik magányosan elterülő házakkal, farmokkal, és néha-néha egy-egy kisvárosnak hívott valamivel, amik általában nem többek egy kereszteződésnél, benzinkútnál és egy régiségkereskedésnél. Bármelyik magyar faluban több kultúrát és életet lehet találni.

Egy sosem alvó, pezsgő városközpont valahol West Virginiában

Ezt a végtelen vidéket szakítják meg a semmiből a nagyvárosok. A keleti parton van belőlük a legtöbb, egymáshoz meglepően közel. A nyugati parton van még 4-5 nagyobb város,  de ezek egymástól nagyon messze helyezkednek el, a két part közötti kontinensnyi méretű területen pedig csak pár nagyobb város van elszórva a semmi közepén.

A filmekben, a várost mutató távoli képeken az amerikai nagyvárosok mind modernnek és futurisztikusnak tűnhetnek. De a valóság az, hogy bár messziről tényleg lenyűgözőek tudnak lenni, bennük léve ezek a városok meglepően ósdiak és lepukkantak. Főleg egy európai számára, ahol valahogy jobban próbálják az infrastruktúrát rendben tartani.

New York és a körülötte elterülő posztapokaliptikus rozsdaövezet a hajnali fényben

Valahogy úgy tudom érzékeltetni a dolgokat, hogy a 20. század első felében ezeket a városokat tök jól felépítették tele modern épülettel és infrastruktúrával, aztán mindezt úgy hagyták, és azóta sem sok változás történt bennük. Ez New Yorkban a legfeltűnőbb, főleg, hogy New Yorkról az embernek a csillogás és gazdagság juthat eszébe. A felhőkarcolók alatt a város fejlettsége nem sokban különbözik Tiranáétól, és ha az ember eldöcög a szűk, sötét,  levegőtlen, patkányokkal teli metróval a város Manhattanan kívüli területeire, akkor harmadik világbeli lepukkantsággal és szegénységgel találkozhat.

Nem optikai csalódás, az eleve vékony peron életveszélyesen beszűkül a messzeségben. És ezt képzeljük el a reggeli New York-i csúcsban.

Az amerikai nagyvárosok a 20. század második felében szinte mind azzal a problémával szembesültek, hogy az autók és az olcsón felépíthető gagyi könnyűszerkezetes házak megjelenésével a középosztály mind kiköltözött a megállíthatatlanul növő kertvárosi sivárságba, a városmagokban hagyva a szegényebb rétegeket. A központokban a bűnözés egyre nőtt, a pénz egyre kevesebb lett, a városok szépen robbantak le. Ez még társult azzal is, hogy a globalizációval több nagyváros szerepe megváltozott, korábban csillogó központok jelentéktelenedtek el. Baltimore erre egy jó tankönyvi példa, ami egy korábbi gazdag kikötőből és iparvárosból Amerika egyik leglepukkantabb, legmagasabb bűnözési rátájú, lecsökkent lakosságú városává vált. Baltimore itt van amúgy tőlünk 45 percre, de odaérve olyan, mintha ezer mérföldeket utaztunk volna egy távoli, szegény országba, ahol a 80-as években megállt az idő. Detroit is hasonló hely (állítólag, ott nem jártunk).

Baltimore-ban egész belvárosi utcák állnak üres, bedeszkázott házakból.

Vidám életkép Baltimore-ban.

Azt hiszem a legtöbb amerikai nagyváros átment a fenti problémákon (szerep megváltozása, lakosság átcserélődése), de a legtöbbjük az utóbbi évtizedekben szépen lassan elkezdte visszafordítani a negatív tendenciát. Új iparágak születtek és hoztak új életet és kreatív munkaerőt egyes szerencsésebb városokba. A fiatalokat pedig már kevésbé vonzzák a halott kertvárosok, több életre, közösségi élményre vágynak, ezért elkezdtek visszaköltözni a városközpontokba. Velük megjelent a pénz is és a dzsentrifikáció, az ingatlanárak az egekig szöktek, egyes környékek rohamos léptékkel változnak meg. Vannak városok, ahol már évtizedek óta tart a folyamat, és egész jól kikupálódtak. DC erre jó példa, bár itt is azért a város harmada még mindig elég durva, de 20 éve a kétharmada még harmadik világ volt. Van, ahol látszik, hogy a folyamat elkezdődött, de a városmagból kiérve még mindig elképesztő állapotokkal találkozik az ember (Chicago), és vannak helyek, mint New York, ami méreténél fogva mindig is egy balkáni káosz marad.

A tömegközlekedés városonként más és más minőségű. Sok nagyvárosban szinten semmi nincs, csak autóval lehet létezni, gyalog pedig életveszélyes közlekedni, mert nincsenek járdák, átkelőhelyek (Los Angeles, Dallas). Sok városban pedig a kezdetekkor kiépítettek valamit, de aztán hagytak mindent lerobbanni. New York, Boston, Chicago vagy Philadelphia irigykedve nézhet a budapesti 3-as metró modern 70-es évekbeli dizájnjára, mozgólépcsőire, tágas aluljáróira és metrószerelvényeire.

A chicagói metró igazából egy rozsdás acélszerkezeten zötykölődő magasvasút. Iszonyatos hangja van, amikor elmegy rajta egy szerelvény. Ezen a videón lehet gyönyörködni lágy hangjában, ahogy egy belvárosi kereszteződés fölött átmegy. Képzeljük el ezt az Oktogon fölött. https://www.youtube.com/watch?v=ASMoXGpqKzQ

Másik érdekesség, hogy a látképeken nagyon nagynak tűnnek ezek a városok, de ez becsapós. A városok maguk nagyok, de a központjuk sokszor elég kicsi. Néha pillanatok alatt ki lehet érni a központból, és minden átmenet nélkül rögtön elhagyatott iparterületeken vagy sivár kertvárosokban találja magát az ember. Loptam két képet Dallasról. Az elsőn hű-ha micsoda nagy világváros látszik.

De ez csak jó szög. A valóságban Dallas városmagja a kopár texasi pusztaságban autópályák között elterülő 10 irodaház, amik között 15-20 perc sétával kényelmesen át lehet vágni.

Amúgy ezek a városok mind hatalmasak (Dallas is az), csak végtelen és ingerszegény kertváros formájában terülnek el óriási területeken. (New Yorknak amúgy a városmagja is elképesztően nagy, de New York kivétel.)

Kicsit negatív képet festettem le ezekről a világokról, de amúgy messze nem olyan rossz helyek ezek, csak sokszor meglepően másmilyenek, mint amilyennek otthonról képzeljük őket. Ezek a nagyvárosok pezsegnek az élettől, a kultúrától. Az amerikai vidék sivárságánál többre vágyó fiatalok mind próbálnak a városokba költözni (sokszor nem könnyű ez az elképesztő árak miatt), nagyon izgalmas és kreatív környezetet hozva létre maguk körül.

És ahogy változik az ország, úgy újabb és újabb városok lesznek népszerűek, főleg az ország belsejében. Dallasba rengetegen költöznek most, mert a keleti parthoz képest harmadannyiért lehet már ingatlant találni, sok a jó munkalehetőség és sosincs igazán hideg. Denver, Austin, San Antonio, Atlanta mind menő helyek már, ahova költözni már nem számít szánűzetésnek, pezseg az élet tele lehetőségekkel, művészettel, kreatív energiával. Szigetek ezek. A magára hagyott végtelen vidék pedig tovább süllyed az elhagyatottságba, reménytelenségbe.

Lehet, hogy majd a következő bejegyzésben pár sorban összehasonlítjuk majd azokat a városokat, ahol már jártunk. Hogy melyik a kedvencünk, hova sosem költöznénk, mi mitől különleges, és egyáltalán miben különbözik DC a többitől?

Milyenek az amerikaiak?

Egy kicsit sztereotipizáljunk. Persze az emberek ebben a kontinensnyi méretű országban is mindenfélék, DC-ben egészen mások mint a kukoricatermelő pusztákon vagy a kaliforniai óceánparton, és én is csak a magam kis szemüvegén át látom a dolgokat. De azért érdemes végigmenni a legtipikusabb sztereotípiákon, amik az európaiak fejében élnek, végül is valami alapja általában van ezeknek. Figyelem, ez mind az én szubjektív saját véleményem az itt tapasztaltak alapján.

Az amerikaiak… buták?

Nem. Legalábbis semmivel sem butábbak mint a magyarok. Bár mi magyarok büszkék vagyunk arra, hogy mennyi minden adatot és tényt tudunk a minket körülvevő világról, de ez azért koránt sincs így, másrészt meg tudjuk jól, hogy a csupa bemagolandó évszámból és adatból álló magyar oktatási rendszer nem igazán készít fel az életre. Egy tanult amerikai semmivel sem butább egy tanult magyarnál. És egy tanulatlan magyar sem okosabb egy tanulatlan amerikainál. Persze, az amerikaiak sok dolgot nem tudnak Európáról, ugyanúgy, ahogy mi magyarok sem tudunk túl sok mindent Amerikáról. Amiben viszont az amerikaiak sokkal ügyesebbek nálunk, az a problémamegoldás, a gyakorlatiasság, a magukért és a véleményükért való kiállás.

Az amerikaiak… kövérek?

Igen, vidéken. A városokban nem nagyon látni kövér embert, itt mindenki iszonyatosan egészségtudatos, figyel arra, hogy mit eszik, mennyit mozog, hogy néz ki. De vidéken tényleg nagyon egészségtelenül élnek az emberek, és hatalmas embereket látni. Minden édességet nagyon túlcukroznak, másrészt meg iszonyat mennyiségű cukros üdítőt isznak. Valamiért a legtöbben úgy gondolják, hogy ezek az üdítők nem hizlalnak. Látom kollégákon, hogy mindig diétáznak, eszik a salátát, és ott van mellettük egy fél liter kóla. Aztán nem értik, hogy miért nem fogynak. A gyorséttermekben pedig ezeket az üdítőket ingyen újra lehet tölteni, amit előszeretettel ki is használnak az emberek. Szerintem amúgy a magyarokat sem kell félteni, otthon is nagyon sok a kövér ember, és ott is eléggé felismerhető a város-vidék különbség. És ha az ember körül mindenki túlsúlyos, akkor nem fog azon görcsölni, hogy lefogyjon.

Az amerikaiak… mindig mosolyognak?

Az amerikaiak barátságosságát nehéz megmagyarázni annak, aki nem élt erre vagy nem volt kapcsolatban rendesen amerikaiakkal. Elsőre minden amerikai nagyon barátságos. Minden interakció tele van kedves szavakkal, villogó fogsorokkal, nevetéssel, csillogó szemekkel, pozitív válaszokkal, jókívánságokkal. És ez mindig le tudja nyűgözni az egyszeri magyart, aki már azon elsírja magát, ha valaki szép napot kíván neki. De tudni kell, hogy e mögött a báj mögött ugyanúgy nincs semmi, a leghalványabb érdeklődés sem, mint amit otthon a morcos pénztárosnőtől kap az ember a CBA-ban. Itt egyszerűen ezek a kommunikáció szabályai. És pont ezért nagyon becsapós ez a rendszer. Amint az ember egy kicsit jobban mélyebbre próbál hatolni, vastag falakba ütközik, és nagyon nehéz áttörni ezeket. Nekünk is két és fél év alatt csak pár embernél sikerült. Itt az emberek nem adnak ki magukból annyit, nincs igény mély beszélgetésekre, és nem is kérdeznek semmi olyat, amivel tovább lehetne lépni, egyszerűen nem érdeklődnek. És ez nem azért van, mert mi külföldiek vagyunk, itt teljesen partnernek tekintenek minket, sosem éreztették velünk, hogy idegenek lennénk, vagy hogy lenéznének minket. Nem érdeklődnek, mert védik egymás privát szféráját. Amikor az ember hideg, zárkózott emberekre gondol, akkor rögtön mindenféle északi népek jutnak az eszébe. De alapvetően az amerikaiak is egy hideg, zárkózott nép, csak van rajtuk egy meleg napsugaras álca. És ez nagyon zavaró tud lenni. Amúgy nem tudom, hogy ez miért alakult ki, talán köze van a következő ponthoz.

Az amerikaiak… individualisták?

Igen, az amerikaiak nagyon én-központúak. Iszonyat erővel és nagy akarattal tudják érvényesíteni önmagukat, tudják mit akarnak elérni.. A család és a barátok nem annyira összetartó erő, mint otthon. Emiatt sokkal könnyebben is költöznek egyik helyről a másikra, otthagyva minden korábbi kapcsolatukat egy jó állás kedvéért. Ezért szerintem rengeteg a magányos ember. Ránk furcsán néznek, hogy miért akarunk visszaköltözni Magyarországra. Számukra az otthon egy sokkal rugalmasabb fogalom, és elég annyi, hogy te mint egyén ott legyél valahol, hogy otthon érezd magad. Nekem ennél több kell. A kapcsolataikat sokkal lazábban kezelik. Amikor azt hiszed, hogy valakivel milyen fantasztikus és mély beszélgetést folytattál, és ezentúl legjobb barátok lesztek, akkor általában sose fogtok többet találkozni. Közben pedig többen is itt a legjobb barátjaiknak tartanak minket, pedig alig tudunk valamit egymásról.

Az amerikaiak… sokat dolgoznak?

Igen. Amerikában nagyra becsülik a munkát, és lustának tartják azt, aki nem dolgozik úgy, mint az őrült, aki nem a számítógépe előtt eszi az ebédjét, aki nem dolgozik állami ünnepen, és aki képes és kiveszi mind a 10-15 szabadnapját az évben. Az elvárt, hogy az ember nézze az emailjeit a nap minden szakában, lehetőleg hétvégén is. Nem ismerik a céges mobiltelefon fogalmát, itt mindenki a sajátját használja a munkához, emiatt aztán teljesen összemosódik a munka és a magánélet, bárkit bármikor hívhatnak munkaügyben a saját mobilján. Én lázadó vagyok, kiveszem a szabadnapjaim, és a munkahelyemen kívül nem nyitom meg a céges levelezést. De én ezzel egy furcsa kivételt képzek ebben az országban.

Az amerikaiak… materialisták?

Igen, nagyon azok. Nagyra tartják a pénzt és a javakat, ezek mutatják meg, hogy mennyit ér az ember és mire képes. Hatalmas házakban laknak és hatalmas kocsikat vezetnek. Amit sokszor ők sem igazán tudnak megengedni maguknak, de itt mindenki hitelből vesz mindent. Emiatt a felsőoktatástól a nyugdíjas koráig fizeti az ember a különböző hiteleket (egy átlagos lakáshitel itt 30 évre szól alapból). A nagy házakat pedig ugyebár fel kell szerelni a legmenőbb kütyükkel (Apple über alles) és tele kell zsúfolni bútorokkal. A házban levő tér 70%-át persze senki sem használja, de így működik ez az ország. És nagyon erős az egymásra hatás, senki sem akar lemaradni. Arra nemigen jöttek még rá, hogy igazából nincs szükségük akkora házra, autóra és annyi cuccra, amit egy életen át halmoznak. Egyszerűen nem kell beszállni ebbe az őrült mókuskerékbe. Elvileg az Y generáció jobb ebben, de szerintem ők is ugyanannyira materialisták, csak máshogy csapódik le náluk: étteremben evés, biokaják és legmenőbb fitnesztermek, instagram fotók és legújabb Apple termékek.

Az amerikaiak… optimisták?

Nem is az optimizmus a jó szó, inkább egyfajta pragmatizmus. Itt nem fásultak az emberek és nem panaszkodnak. Ha valami rossz, akkor nem azon jajonganak és beszélgetnek az asztal körül nagyokat, hogy “ó jajj, milyen rossz minden”, hanem egyszerűen változtatnak rajta. Vagy tüntetnek. Valahogy mindenképp hallatják a hangjukat. Panaszlevelet írnak. Telefonálnak. De valahogy megoldják. Volt, hogy egy-egy újdonsült barátunknak valami témáról elkezdtünk szép magyarosan panaszkodni, és nem tudták értelmezni, hogy miről beszélünk, hogy ezt most miért mondjuk. Itt a panaszkodás fogalmát nem ismerik, az egy értelmetlen, felesleges tevékenység számukra. Ha valami nem tetszik, változtass rajta. Erre jön persze a magyar válasz, hogy “de hát a rendszer ezt nem engedi”. Az amerikai erre azt mondja, hogy “akkor fogj össze, és döntsd meg a rendszert.” Amerika is így született. Ez a számomra legkedvesebb tulajdonsága az ittenieknek, és ebből a tulajdonságból szeretnék majd kicsit hazavinni magammal. Amíg a rendszer ki nem öli belőlem. Amit nem döntöttem meg.

¡Viva México! – második rész

Kicsit régen volt már a mexikói kalandunk, történetesen februárban, csak kicsit elsodortak a szürke hétköznapok, a hazalátogatásunk, az élet. T az előző részben a városokról mesélt, én pedig most a természetről és a romokról fogok.

Mexikóban sok a hegy. Sok a hatalmas hegy. Már Mexikóváros is 2200 méteren fekszik, a város mellett pedig a helyi Budai-hegység 5500 méteres vulkánokból áll. Úgyhogy elképesztő a táj, főleg amikor a repülő ezek között a hegyek között leszáll.

 

Én nagy naivan azt hittem, hogy majd amikor februárban a kopár washingtoni télből lemegyünk a messzi délre, akkor buja zöld tájba érkezünk majd. Sajnos ebben csalódnom kellett, mert bár Mexikó általunk látott déli szeglete trópusi, de a hegyek miatt persze minden megváltozik, és bár meleg van télen is (estére azért hűvös pulcsis a magasban), de ilyenkor száraz évszak van. Ez azt jelenti, hogy nem esik hónapokig az eső, és a legtöbb fa és bokor ledobja a levelét, csak a pálmák zöldellnek. Emiatt aztán nagyon furcsa képzavar is volt bennem, mert a táj tipikusan szürke-barna jelleget öltött, mint egy novemberi Mátra az első hó előtt, miközben izzadtunk a 30 fokban.

 

Ez a képzavar a tengerparton vált a legerősebbé, ahol a kopár novemberi tájban csobbantunk a Csendes-óceánban (ami minden volt, csak nem csendes,  ezen a részen iszonyat nagyok a hullámok), és kis színt csak a kókuszpálmák vittek a képbe. Állítólag amúgy tavasztól eljönnek az esők, és utána az ősz végéig minden csupa zöld. Amúgy aztán a guatemalai határ közelében végre kizöldült a világ, aminek nagyon lelkendeztem, de azon a környéken csak 1-2 napig voltunk.

Az óceánnak ezen a részén honos több tengeri teknős faj is, akik azon a partvidéken költenek, ahol mi voltunk. Most épp nem volt költési időszak, de elmentünk egy teknősközpontba, ahol láttunk kicsiket, nagyokat és megtanultunk róluk sok mindent. Amit aztán mind elfelejtettünk. (Akit érdekel cuki teknősös videó, ide kattintson. Jelszó: teki)

Oaxaca állam tengerpartja azért jó, mert nincs igazán felfejlesztve. A hullámok nagyon durvák, ezért nem igazán családi nyaralásra való a környék. (Hullámzós videó itt. Jelszó: hullam) Korábban próbálkoztak a fejlesztéssel, és létre akartak hozni egy olyan üdülőszörnyet, mint amilyen Cancún és Acapulco lett, de a turisták nem haraptak rá, nemcsak a víz miatt, hanem mert eleve nagyon messze van mindentől. Így most ott hever a parton egy szép csicsás városka, Huatulco, hatsávos utakkal, pálmasorokkal, hatalmas szállodákkal, ahol van minden, csak turista nincs. A várostól kicsivel feljebb vannak aranyos kis halászfalvak, amire rátaláltak a hippik. Itt az emberek 70%-a a gazdag nyugatról jött, raszta haja növesztett, elheveredett egy függőágyban, örült az olcsó mexikói sörnek és fűnek, és úgy érezte, hogy megtalálta önmagát és az élet értelmét. Mi az egészet egyfajta nyomasztó hippigyarmatosításnak éreztük, idegennek éreztük magunkat ott.

 

Elmentünk egy hatalmas barlangba, melynek neve Cacahuamilpa, ami a világ egyik legnagyobb barlangrendszere. Elképesztően hatalmas csarnokok vannak benne tele cseppkővel, az ember ott tényleg törpnek képzelte magát Mória bányáiban. Itt egy spanyol nyelvű idegenvezetéshez csapódtunk, ami igazából abból állt, hogy a vezető mindig rávilágított valamelyik cseppkőformációra, és azt kérdezte az emberekről, hogy szerintük milyen alakja van a kőnek. Csak nem elefánt? Vagy házsártos anyós? Focista? Ez egy másfél óra után kezdett unalmas lenni, de a mexikóiak nagyon élvezték, és lelkesen hahotáztak mindenen. Ami meglepett minket, az az, hogy milyen mennyiségű csarnokon vezettek át minket. Az első párban még döbbentünk és elaléltunk, aztán megteltünk, és már mentünk volna kifelé, de vittek még beljebb, és még beljebb, és mindig azt hittük, hogy ennél tovább már biztos nem lehet menni, de aztán a vezető megnyomott egy gombot, és egy újabb katedrális méretű csarnok borult fénybe. Néha a kevesebb több, de így is hatalmas élmény volt, amit a képek nagyon nem tudnak visszaadni.

 

Mexikóban a természeten, városokon és ételeken kívül van még egy nagyon fontos dolog (bizonyára több is): a romok. Nagyon sok különböző kultúra született, fejlődött, háborúzott Mexikó területén, mindegyik a saját isteneivel, társadalmi rendszerével, építészetével, kultúrájával. Olmék, teotihuacán, tolték, azték, maja, tzotzil és kismillió egyéb. Aztán jöttek a spanyolok, és majdnem mindent kiirtottak. De például délen még élnek maják különböző maja nyelveket beszélve.

Végül két főbb romot néztünk meg. Mexikóvároshoz közel fekszik Teotihuacán romvárosa, amelyik a két hatalmas piramisáról híres. Ez volt Közép-Amerika legnagyobb városa a középkorban, és sok érdekességet lehet olvasni róla itt. A romok élvezetét nehezítette, hogy hétvégén mentünk, ami azt jelentette, hogy a mexikói középosztály is ellepte a területet, így sok volt az ember és a sorban állás.

 

Ennél nagyobb élményt adott nekünk egy maja rom, Toniná felkeresése. Ez kicsit nehezebben megközelíthető helyen van, Guatemalától nem messze, egy gyönyörű trópusi szavannán. Emiatt igazából rajtunk kívül csak pár ember volt a romoknál, és mivel egy elég nagy templomegyüttesről van szó, ezért velük sem igen futottunk össze. Üldögéltünk úgy a piramis tetején egy fél órát úgy, hogy senkit se láttunk. Nekem azt hiszem ez volt a leghatalmasabb élmény egész Mexikóban.

 

A városok, természet és romok kellett a legjobban az emberek őszinte kedvessége tetszett. A sok hamis amerikai műmosoly és “mindig minden awesome, cool, perfect and great” után nagyon jó volt valami valódit látni. Jó volt Mexikóban, bármikor mennénk vissza.

Na még egy utolsót

Múlt héten volt a második évfordulója annak, hogy Amerikába érkeztünk. Még ráteszünk egy utolsó évet. Lassan indul egy hosszú visszaszámlálás az utolsó itteni tavasszal, húsvéttal, július 4-gyel és hasonló utolsókkal. E fordulópont tiszteletére pedig jöjjön egy kis helyzetjelentés, hogy hogy vagyunk, és miért maradunk még egy évet.

Enni Amerikában

A legtöbb európai számára Amerika a végtelen zabálás, a kövérség, a junk food és a gyorséttermek őshazája. Ezekben van némi igazság, de ezek mellett is Amerikában valahogy furcsán máshogy működnek az evéssel, étellel kapcsolatos dolgok. Ezekből szeretnék pár tapasztalatot megosztani.

Bőség-kiszerelés

Itt az, hogy étel mindig van, éhezés nincs, az valahogy mindenki számára evidens. Amikor először jártam Amerikában, nagyon megdöbbentett, hogy milyen mennyiségű étel van felhalmozva a konyhában, hűtőben, kamrában, az asztalon. Az étel valahogy annyira alapvető az átlag amerikaiak számára, mint a levegő, vagy hogy a csapból folyik a víz. Emiatt rengeteget is pazarolnak. Annyi embernél látom itt, hogy csak beleharapnak valamibe, aztán megunják, és megy a szemétbe.

A kiszerelésekről már panaszkodtam többször. Nem tudom, hogy miért alakult ki, de itt nagyon nem tudsz valamiből keveset venni, hacsak nem extra bio kézműves stb. a termék. Egy zacskó chips itt akkora, mint otthon három, két hét alatt fogy el, utána látni se akarom fél évig ugyanazt az ízt. Müzliszeletet csak hatosával tud az ember venni, de ki a csudának kell 6 ugyanolyan müzliszelet? Vennél egy muffint? Négyesével vagy kilencesével árulják. Chocolate chip cookie? Minimum 50-et. Narancsot? Csak négy kilós kiszerelésben. Sört? Csak hatosával. A legkisebb gyümölcslé vagy a tej is 2 liter, de azért jobban megéri 4 litert venni. Persze annak könnyű, aki autóval jár, de én naponta rohangálok a boltba, mert nem fér el annyi minden a szatyromban. Ja, és ha nem ízlik az új ízű termék,  amiből egyszerre 10 darabot kellett vennem? Vagy a sör, amiből van most 6 ugyanolyan üvegünk? Hát pech. Csak azért sem fogom kidobni.

Pár képet loptam a netről, érzékeltetve a mennyiséget/méreteket Eva Longoria segítségével.

Ha éhes vagy, éhen halsz

Kicsit furcsán fog hangzani, mert az előző bekezdés pont arról szólt, hogy milyen mennyiségben van itt kaja, de az itteni egyik fő problémám az, hogy nehéz az ételt elérni. A bőség csak bizonyos szűk helyekre koncentrálódik: boltokra és éttermekre. Budapesten minden második sarkon van egy szupermarket, vagy legalább egy kis éjjel-nappali, mellette meg öt pék, két kínai és négy török kajálda. Washingonban jobb esetben minden huszadik sarkon van egy bolt, bár vannak egész környékek, ahol egy darab rendes bolt sincs. Mi mázlisták vagyunk, tőlünk van egy 5 percre, de aztán bizonyos irányokba innen autóval 15 percet kellene vezetni, hogy a következő boltra rátaláljon az ember. Emellett pedig nincsenek olcsó kajáldák, kis pékségek sehol, még a belvárosban sem. A belvárosban többnyire menő és szuperdrága éttermeket talál az ember, ahol a gazdag lobbisták, ügyvédek, politikusok és kormányalkalmazottak járnak. Ha pékség, akkor csak burzsuj bio kézműves francia pékségeket lehet találni, ahol 5 dollár egy pici croissant, és amúgy is csak édes termékeket árulnak. Ha az ember a belvárosban sétálva megéhezik, akkor elő kell vennie a telefonján a térképet, és percekig keresgélnie, hogy milyen irányban és merre kell sétálnia 1-2 km-t ahhoz, hogy egyáltalán kajához jusson. És még az is várhatóan csak valami rossz minőségű agyoncukrozott csomagolt péksüti lesz a drogériából (itt a patikák-drogériák egész sok dolgot árulnak kis választékban).

Úgyhogy sajnos nem könnyű itt ételhez jutnia egy Európához és Ázsiához szokott embernek, ha valami gyors, könnyű harapnivalóra vágyik. A streetfood annyiban merül ki, hogy délben a belvárosban a menőbb irodaházak köré kitelepülnek meleg kaját árusító kisbuszok. De ezek csak pár helyen vannak, én egyáltalán nem ilyen helyen dolgozom, és későbbi napszakban teljesen eltűnnek. A legtöbb munkahelyen nincs étkezési lehetőség, mindenki viszi a szendvicsét, mikrózza a fagyasztott kajáját, vagy elmegy és drágán vesz valamit a menő francia pékségből. A főétkezés itt úgyis a vacsora.

Úgyhogy nem, nem könnyű itt egyszerűt és olcsót enni, minden nap terveznem-szerveznem kell, hogy mikor hogy jutunk majd ennivalóhoz, mert olyan nincs, hogy “majd valahol útközben bekapok valamit”.

Minőség

Az európaiak számára evidens, hogy az amerikai ételek borzasztóan rossz minőségűek. Szerintem annyival nem rosszabbak, otthon is iszonyat mennyiségű gagyit lehet kapni. A választék pedig itt óriási. Az egészséges étkezés pedig nagyon menő, ezért ha kicsit drágábban is, biztos hogy talál az ember megfelelő terméket, ha nem feltétlenül akar génkezelt búzából készült kenyeret venni. Az egészséges étrendre itt egész bolthálózatok alakultak ki. Legfőbb képviselője ennek a Whole Foods, ahol Tesco méretű üzletekben lehet kilóra venni a quinoát, teljes kiőrlésű tésztát, bio fűszereket, természetes anyagokból készült tisztálkodószereket és gluténmentes kutyakaját. Whole Foods ugyebár menő környékekre költözik csak be, ahol van akkora vásárlóerő és egészségtudatosság, hogy fenn tudja tartani magát. Egy környék akkor válik végleg dzsentrifikálttá,  ha beköltözik egy  Whole Foods is oda. Én nem vagyok egy bio őrült, de a kenyeret méregdrágán mindig tőlük veszem, mert náluk kapni egyedül normális minőséget. Így veheted kilóra azokat a magokat, amelyeknek 80%-ról sosem hallottam:

A gond Amerikával az, hogy ezek a lehetőségek nem adatnak meg mindenkinek. Az egészséges verzió ugyebár a legtöbb esetben jóval drágább, mint a tömeggyártott műanyag, nem engedheti meg mindenki magának, hogy bio tejet igyon (Mi azt iszunk, mert elég rémes híreket lehet olvasni, hogy mi van egy átlagos tejben. Pár hónapig az átlagosat  ittuk, és az arcom pattanásos lett tőle). Kilépve a városból az emberek hirtelen sokkal kövérebbek, igénytelenebbek lesznek, akik kevésbé figyelnek arra, hogy mit esznek, és ez annyira nem zavarja őket, mert a környezetükben mindenki így csinálja. De szerintem ehhez nem kell olyan messzire menni, Pista bácsi sem fog chia pudingot enni, mert nem kapni a közértben, és azt se tudja, hogy mi az. Helyette eszi a pörköltöt, issza a pálinkát, és a szívroham elviszi 60 évesen.

Éttermek

A városlakó amerikaiak imádnak étterembe járni. Mivel sokat dolgoznak, eleve kevesebb idejük van főzni, de ezen kívül kulturális-társadalmi lehetőség is kevesebb van, mint a jó öreg Európában. Ezért hetente több este az program, hogy elmegy az ember enni. Ami tök szép és jó lenne, ha hagynák az embert órákig enni, iszogatni, társadalmi életet élni, de itt az éttermek egyfajta gyárként működnek. Rögtön leültetnek (persze a menő éttermek előtt sorállás van), fél perc alatt kihozzák az ételt, és még be sem fejezted, már eléd rakják a számlát. Olyat sose kérdeznek, hogy hozzanak-e még valamit, kérsz-e még egy pohár bort, desszertet, kávét. Gyorsan menj, hogy utánad más is ehessen. Úgyhogy az egész evés nem több egy gyors programnál. De ettől függetlenül a washingtoniak ezt imádják, és büszkén vallják magukról, hogy ők bizony “foodie-k”, remegve várják, hogy a sarkon épp milyen étterem fog nyílni, hosszú kritikákat írnak róla a Yelp-en, és órákig tudnak a környékbeli éttermekről beszélni a barátaikkal, szervezve a jövő hétvégi brunchot. Amikor megkérdeztem egy barátomat, hogy mégis itteni lakosként milyen programlehetőségeket ajánlana az ide látogató szüleimnek, elküldött egy 40 éttermet tartalmazó listát. Ha azt mondjuk egy barátunknak, hogy épp ebbe vagy abba a közeli városba utazunk turistáskoni a jövő héten, akkor rögtön az lesz az első mondatuk, hogy “ó, ott nagyon jó éttermek vannak, mindenképp próbáljátok ki ezt, azt meg emezt”.

Étteremben enni amúgy nagyon drága mulatság. Az ijesztő árakra még rámegy 10% adó, és erre még 20% borravaló. És ha az ember még bort is mer inni, akkor ketten egy átlagos vacsorát biztos nem hoz ki az ember Washingtonban 75 dollár alatt (20 ezer Ft). Ez az amerikaiakat nem tántorítja el, minket igen. De nagy ritkán azért mi is engedünk a tömegnyomásnak.

Kicsit barátibban lehet megoldani a normálisabb evést az itt most nagyon divatos fast casual kajáldákban. Ezek otthon még nem nagyon törtek be. Ezek gyorséttermek elég szűk, de minőségi alapanyagokból készült választékkal. Ilyen a mexikói burritót áruló Chipotle (szerintem 20 év múlva Budapesten is lesz belőle minden sarkon) vagy a hamburgeres Five Guys (ez azért menő, mert innen DC mellől indultak). Otthon hasonló a Vapiano, az Arriba vagy a Padthai Wokbár.

A nem városlakóknak pedig mindig ott lesznek az út menti gyorséttermek. Ezekből rengeteg féle van, van, amik csak az amerikai Délen vagy a nyugati sivagatokban menők és helyspecifikusak, míg vannak ugyebár az országos szörnyek, mint a McDonalds, KFC és társaik. Autós kalandozásaink során mindig kipróbálunk valami újat, és mindig azt állapítjuk meg, hogy a McDonaldsnál és társainál mindegyik sokkal jobb.

Ízek

Itt most nem térnék ki arra, hogy húú, mennyi nép konyháját meg lehet találni Amerikában. Persze, ez egy olvasztótégely, ez izgalmas, de ebben semmi meglepő nincs. Ami nekem meglepő volt, és még mindig nem szoktam hozzá, hogy az amerikaiak mennyire szeretik vegyíteni az édeset a sóssal. Én ezt sosem szerettem, mindig lepiszkáltam az ananászos pizzáról az ananászt, és áfonyaszósz nélkül eszem a svéd húsgolyót is. Itt eleve úgy étkeznek, hogy a tányérra mindent rápakolnak, rizst, húst, desszertet, salátát, aztán felváltva eszegetik őket. A rendes amerikai reggeli a palacsinta émelyítő juharsziruppal, hozzá szalonna és tojás. És ezt egyszerre eszik, nem egymás után.

Aztán a rágcsákban is ezeket vegyítik. A csokival borított perec az igazából csokival borított sósperec. A karamellás popcorn igazából karamellás és sós popcorn. A mogyoróvajas csokiban is érezni, ahogy a sószemek szétolvadnak az ember nyelvén. Volt pár szerencsétlen mellényúlásom ilyen téren, de egész sok dologhoz már sikerült hozzászoknom. De azért megszeretni sose fogom ezt az ízkombinációt.