¡Viva México! – első rész

10 nap, 6 állam, sok-sok felejthetetlen élmény. Egy alternatív univerzum.

Voltunk februárban Mexikóban, és nagyon élveztük. A térkép mutatja, merre jártunk. Hátizsákos turistáskodtunk, minden nap más helyen aludtunk, buszoztunk, autót béreltünk, repültünk olcsó belföldi járattal. És megismertük Mexikónak, ennek a hatalmas, gyönyörű, sokszínű, kaotikus, exotikus országnak egy picinyke kis szeletét.

Mex

Reménytelen vállalkozás lenne mindenről beszámolni, de azért megpróbálok előbb néhány általános benyomást leírni, aztán meg első körben a városokról (meg egy kicsit a kajákról) mesélek, és majd később jön a természet, meg a romok is külön posztban. Ha kicsit kesze-kusza és csapongó lesz, az a jó, mert mi olyannak éreztük.

Ahogy már írtam, Mexikó egy külön világ, egy párhuzamos univerzum (I fogalmazta meg így). Teljesen más, mint akár az USA, akár Európa. Az már az elején látszott, hogy jóval szegényebb, pedig az még a főváros és a környéke volt, távolabb aztán ez még tovább romlott. De mégis, volt az emberekben valami átütő életöröm, vitalitás, ami a leghétköznapibb helyzetekben is erősen sugárzott. Ez a kis videó Oaxaca (ejtsd: Oahaka) város főterén készült, valahogy így kell elképzelni az átlagos hétköznap esti hangulatot:

(jelszó: oax)

IMG_20170210_174439586Feltűnő volt, hogy nagyon szabadon kifejezik az érzelmeiket nyilvánosan. Látványosan sok pár sétált kézen fogva vagy ölelkezett a padon a parkban, Mexikóvárosban meglepően sok meleg párt is láttunk (máshol azért ez nem volt jellemző). És az érzelmek szülő-gyerek viszonylatban is jobban láthatóak voltak. Valahogy elhittem a mexikóiakról, hogy úgy átlagban jó szülők, még ha ez egy felszínes általánosítás is, de a látszat ez volt.

Nyilván sejtettük, hogy az igazi Mexikó árnyaltabb, bonyolultabb, mint az a pár sztereotípia, ami a fejünkben élt, de még ehhez képest is elképedtünk a szembejövő sokszínűségen, mind természetileg (tájak, éghajlat), mind történelmileg, mind a kajákat tekintve. Pedig tényleg csak az ország egy kicsiny részének a felszínét kapargattuk pár napig.

Mexikóváros

Az első és az utolsó napunkat Mexikóvárosban töltöttük, ami egy 5000 méteres kopár vulkánok között, egy széles medencében elterülő 20 milliós szörnyeteg.  A repülőről nézve egészen döbbenetes látvány (lásd a videót alant), a földről nézve azonban már korántsem impozáns, összességében jellegtelen, de kozmopolita nagyváros.

(jelszó: cdmx)

A videón felbukkan pár pillanatra (0:13-0:20 között) a nevezetes vulkánpáros, az Iztaccíhuatl és Popocatépetl is, az első már alszik, de az utóbbi még mostanában is ki szokott törni néha. I szerint ezen a képen is füstölög egy kicsit, szerintem az csak egy felhőcske ott a csúcsánál:

IMG_20170220_092223330_HDR

Ahogy ezen a festményen látszik, a város eredetileg egy szigetre épült (Tenochtitlán néven) a medence nagy részét kitöltő tó közepén. Mára a tónak csak nyomai maradtak, lecsapolták és a város tulajdonképpen a medrében terpeszkedik.

IMG_20170219_151420669

Szóval itt kezdtünk és itt fejeztük be, megnéztük a kötelező turistalátványosságok közül azt, ami belefért: a főteret – amit minden mexikói városban Zócalo-nak hívnak, a katedrálist, a Szépművészeti Palotát a szomszédos toronyház kilátójából, az angyalszobrot az oszlop tetején, a Chapultepec parkot és benne az Antropológiai Múzeumot (ott fotóztam a festményt).

Ja, és ettünk kis mini tacókat egy utcai bódénál műanyag széken ülve, láttunk mariachi zenészeket a téren megrendelésre várva, illetve sorbanállás közben mobilozva.

Valamint tömeg közösségi közlekedtünk jó sokat, például egyszer át kellett bumliznunk a déli buszpályaudvarról az északira, ami egy másfél órás projekt volt. A metró zsúfolt volt, és az ülések nagyon csúszósak (miért jók a fém ülések?), de még így is sokkal hatékonyabb a DC metrónál, arról nem is beszélve, hogy mennyivel olcsóbb. Volt viszont sok koldus, akik általában nem csak úgy kéregettek, hanem csokit vagy rágót (vagy fülhallgatót) árultak a metrókocsikon hangosan végigvonulva. Egyszer még egy bohóccal is összeakadtunk, aki a saját kis hangosítását cipelte, viccelődött párat, aztán begyűjtött némi pénzt a metrókocsi közönségétől, mindezt két megálló között. Amúgy valamiért ez a fajta “bohóckodás” menő dolog Mexikóban, az utcán is többször botlottunk bohócokba, akik általában dumával szórakoztatták a járókelőket, nem mutatványokkal. Egyszer elkövettük azt a hibát, hogy megálltunk hallgatni egy kicsit, és mivel lerítt rólunk, hogy külföldi turisták vagyunk, rögtön be is akartak vonni a játékba.

Taxco

A második városi élményünk Taxco (ejtsd: Taszkó) volt, egy hegyoldalba épült cuki kis városka, ami az ezüstművességéről híres, és kedvelt turistacélpont a mexikóiak körében is. A hegyoldalban kanyargó kis kockaköves utcácskák labirintusa és a fehérre meszelt falú, piros tetős házacskák adják a báját, kiegészülve a veterán bogárhátú egyentaxikkal, és persze a pezsgő utcai élettel.

Nagyon élveztük ezt a várost, pedig semmi mást nem csináltunk, csak sétálgattunk fel-alá, de mindig valami érdekesbe botlottunk, legyen az egy dübörgő popzenés buli báli ruhába öltözött tinédzserekkel vagy egy ünneplő menet, ahol a szamár ment elöl az italos üvegekkel, a mariachi zenészek meg hátul (azóta se tudjuk, mit ünnepeltek). Még a piac is egy háromdimenziós labirintus volt, ahová betévedtünk, és aztán nagy nehezen kikeveredtünk három emelettel és két utcával arrébb.

Puebla

A következő kedvencünk Puebla lett. Itt se csináltunk nagyon mást, mint sétálgattunk pár órát fel-alá a belvárosban, de így is alig akartunk felszállni a buszra, ami továbbvitt. A képek talán visszaadják egy kicsit, hogy miért.

IMG_20170213_122833939
mole poblano

Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Puebla egy másfél milliós város, és csak a központja ilyen cuki, ahol a házak a szivárvány minden színében pompáznak. A külső részek lerobbantak és káoszosak, ami egyébként a legtöbb mexikói városra igaz. Puebla legfőbb nevezetessége egyébként a mole, ami egy különleges szósz. A mole tulajdonképpen annyit jelent aztékul (navatl nyelven), hogy szósz, és valóban használják mindenféle szószokra máshol is, de a leghíresebb az itteni, a mole poblano. Csilipaprika és csoki is van benne, és mindenféle húsok mellé szokás enni. Buszraszállás előtt még kipróbáltuk a pályaudvar egyik kifőzdéjében, és nem kellett csalódnunk, tényleg nagyon finom volt.

Oaxaca

A következő állomás Oaxaca volt. Maga a város nem olyan csinos, mint az előző kettő, de a környék itt is szép volt, három völgy találkozásánál fekszik. Itt készült ugyebár a fenti táncolós videó, kóstoltunk mezcalokat is (amik tulajdonképpen agave-pálinkának tekinthetők), de amiről örökre emlékezetes marad, az a chapulin. Történt ugyanis, hogy betévedtünk egy kézműves csokiboltba, ahol lehetett kóstolni is, és mi a mangós és mezcalos mellett a chapulinnal töltött csokit is kipróbáltuk, gondolván, az is egy helyi gyümölcs. De gyanús lett, mert sósnak és ropogósnak tűnt, ezért utánanéztünk, és kiderült, hogy chapulin=szöcske. Később aztán kiderült, hogy ez a helyi csemege, földimogyoróval is szokták enni, pörkölve. Hát így esett, hogy véletlenül szöcskés csokit ettünk.

Chiapas nagyvárosai: Tuxtla Gutiérrez és San Cristóbal de las Casas

A végére két nagyobb város maradt még, mindkettő Chiapas államban. Chiapas amúgy egy különleges hely, nagyon változatos földrajzilag, vannak magashegyi alpesi rétjei, száraz füves szavannája, homokos tengerpartja és dzsungele is. Mexikó legszegényebb állama, itt a legnagyobb az őslakos indiánok aránya, és itt a legerősebbek a szövetségi állammal szembeni lázadó csoportok (a három nyilván nem független egymástól). Tuxtla és San Cristóbal csak egy órányira vannak egymástól kocsival, de nem is lehetnének különbözőbbek. Tuxtla egy széles völgyben fekvő, papíron megtervezett város négyzethálós utcaszerkezettel, és az égvilágon semmi szemet gyönyörködtető nincs benne, még az utcák is számozva vannak mindkét irányban. Lehet, hogy nagyon praktikus, de két számozott utca sarkára találkát megbeszélni azért kicsit lélekölő, valljuk be. Ezzel együtt az egyébként félmilliós város nyüzsög, a főtéren esténként koncerteznek, és mindig mindenhol dugó van. I azt mondta, egészen Kínában érezte magát. Még a szmog is stimmelt.

Ezzel szemben San Cristóbal a hegyekben van, alpesi rétekkel körülvéve, a belvárosa gyönyörűen rendbetéve, kávézók és menő butikok sorakoznak a sétálóutcákon, és helyes kis templomok tornyai merednek a dombtetőkön. Nagyon csecse volt, de mégis, igazi életet, eredetiséget csak nyomokban találtunk benne. Az utcák hipszter turistákkal voltak tömve, több német meg francia szót hallottunk, mint spanyolt vagy maját, és alig találtunk helyi étkezdét a sok francia meg olasz étterem között. Az egész egy kicsit mű volt, I meg is alkotta rá az “elszentendrésedett” kifejezést.

Az igazi helyi jelleget itt a környező hegyoldalak indián falvaiban kell keresni, egyet meg is látogattunk közülük: San Juan Chamulát, ahol a helyiek egy fura vallást követnek, ami a kereszténységnek és a helyi kultuszoknak az egyvelege. A templomuk kívülről átlagosnak tűnik, de belül tűlevelekkel van borítva a padló, a hívek gyertyákat gyújtanak és Keresztelő Jánosnak mormolnak imákat. Ott a faluban többségében helyi viseletet hordanak, és az anyukák még az egész nagy gyerekeket is kendőben cipelik. Nagyon különleges élmény volt. Ez is.

Vége az első résznek. Folyt. köv.

Reklámok

One thought on “¡Viva México! – első rész

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s