Hózilla 2016

Jelentjük, túléltük. Nemhogy bajunk nem esett, de még az áram se ment el. Igazából volt pár nyugis napunk, amikor semmi dolgunk nem volt azon kívül, hogy néztük a hóesést az ablakból, vagy követtük az eseményeket a neten, vagy mondjuk netflixeztünk. Azóta pedig szépen lassan (nagyon lassan) kezd visszaállni minden a megszokott kerékvágásba.

olvasásának folytatása

Reklámok

Oda-Ide

Karácsonykor otthon voltunk, fantasztikus volt! De közben és utána nagyon érdekes volt megfigyelni magamon, hogy mennyire más érzelmeket váltott ki  az egész belőlem, mint amire számítottam.

Az ember külföldön élve hajlamos elkezdeni idealizálni az otthont. Bár a magyar híreket olvasgatva azért mindig jönnek a pofonok, hogy milyen rémisztő állapotok vannak otthon, de ezeket simán félre lehet tenni, amikor a családról, a barátokról, Budapestről van szó. Így mielőtt hazaindultunk volna, nagyon féltem attól, hogy Budapestről nem akarok majd visszajönni DC-be, mert annyira jó lesz ott. Azt gondoltam, hogy lehet, hogy nem is szabadna hazamenni az egész 3 év alatt, mert utána csak utálni fogunk újra itt lenni Amerikában. De azért bevállaltuk.

Ezért meglepett, hogy mennyire más volt otthon lenni legelőször, mint amire számítottam. A családot nagyon jó volt látni, olyan, mintha el se mentünk volna, bár a gyerkőcök nőttek egy nagyot, és rossz érzés kimaradni abból, ahogy alakulnak. Volt végig bennem egy “mi mindig is itt voltunk, sose mentünk el” érzés, de közben kicsit idegennek is éreztem magam. Közben város a leggusztustalanabb arcát mutatta az időjárásnak köszönhetően. A város, amiről 9 hónapon át álmodoztam, egy ködös, nyákos, szmogos, büdös kosztenger arcát mutatta, és ez egészen megzavart, mert én mindig imádtam Budapestet. És Amerika leggazdagabb része, a rendezett, tökéletes füves, a külsőségekre nagyon adó kis mesevilág után nagyon sok dolog előugrott Budapesten, amik korábban sosem zavartak. A kosz, a szmog, a körúti gagyi feliratok valahol a 90-es évekből ott ragadva (aranyfelvásárlás, Évi bizsu, illatszer-édesség) sokkal jobban feltűntek, és ez furcsa volt.

De közben fantasztikus volt újra életet látni magam körül. DC egy halott város Budapesthez képest, nagyon jó volt hirtelen újra pezsgésben lenni, látni a rohangáló embereket, a robogó tömegközlekedési eszközöket (Ó, budapesti közlekedés, Te csodás!), újra egy igazi működő nagyvárosban lenni, nem egy ilyen szedett-vedett, mesterségesen tervezett, végtelenül elterülő kisvároserdőben. És a karácsonyi fények! Azt hittem, hogy Amerikában csodálatos karácsonyi fények lesznek mindenhol, mint ahogy a filmekben mutatják. Hát nem. Szinte semmi fény nem volt, esetleg egy-egy random ház kicsicsázta magát, de kb. 20-ból 1. Itt még boldog karácsonyt sem szabad kívánni, mert az politikailag nem korrekt, hisz a Hanuka is ilyenkor van, meg különben sem mindenki keresztény. Így a Happy Holidays az üdvözlési forma. Úgyhogy tök jó volt egyszer csak az otthoni karácsonyi giccsben lenni, amit a gyermeki lelkem nagyon szeret.

Aztán másfél hét után végre kitisztult az idő, és a város újra tök szép lett. És elkezdtem visszaszokni is. Elkezdtem újra otthon érezni magam. Próbáltunk annyi családtaggal, baráttal találkozni, amennyivel és ahányszor csak tudtunk, de persze minden sajnos nem fért bele. Megint megszoktam, hogy a szeretett emberek karnyújtásnyi távolságban vannak tőlem, akiket bármikor fel tudok hívni, és nem kell az időeltolódással matekozgatnom. Jó volt nagyon otthon lenni, és tudatos voltam abban is, hogy minden otthon töltött perc egy nagy ajándék, amit ki kell használni. Az volt rossz, hogy valami fránya betegség letámadott, így két héten át hőemelkedéssel háborúztam, és a legvégén le is döntött.

Közben pedig egyáltalán nem éreztem azt, hogy nehéz lesz majd DC-be visszajönni, hanem teljesen természetesnek tartottam. A karácsony után úgyis mindenki visszaáll a munka világába, vége a kis álomvilágnak, és mi itt dolgozunk, tehát teljesen okés, hogy vissza kell jönni. Azt is érdekes volt megfigyelni, hogy nagyon sokszor úgy utaltunk a Connecticut Avenue-i bérleményünkre, hogy “majd amikor hazamegyünk”, “majd otthon DC-ben”. Közelebb éreztem magamhoz az itteni lakást, mint a budapesti lakásunkat. Talán azért, mert itt van végül is minden cuccunk, a budapesti lakásban pedig épp más lakik, úgyhogy kicsit vendégnek éreztük magunkat, akik bőröndökből élnek.

Egyáltalán nem féltem tehát visszajönni, egész érzelemmentes állapotban repültem vissza. Köszönhetően talán annak is, hogy épp beteg voltam, a maslowi szintek legalsó fokaira próbáltam felmászni, és nem a társadalmi kapcsolataim és a jövőm alakulása foglalkoztatott, hanem az egyszerű túlélés. Így aztán meglepett, hogy visszaérve hirtelen mekkora honvágy szakadt rám Budapest felé.

Utáltam a halott DC-ben lenni, a szürke robot embereivel, a szürke metrójával. Utáltam újra dolgozni menni, ahol az idő legnagyobb részében egyedül vagyok, miközben az elmúlt pár hétben mindig emberek vettek körül. Utáltam azt, hogy távolba szakadtam, és akiknek a közelségét épp újra megszoktam, hirtelen megint végtelen messzeségbe kerültek. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy én még itt több mint 2 évet lehúzzak.

Azt hiszem e mögött az állapot mögött két dolog állhatott. Egyrészt az, hogy karácsony után Budapesten is szörnyű visszamenni a januári sivárságban dolgozni, ott is rám szokott törni pár napig egy nagy szomorúság, elmúlásérzés. A másik pedig az volt, hogy vissza kellett kapcsolódnom DC-be. DC-hez egyáltalán nem tudok úgy kapcsolódni, mint Budapesthez, hogy a házak között sétálgatva kitör bennem a szerelem. Viszont itt is vannak emberek, barátok, akik azért kötnek valamelyest ide. Az első visszakapcsolódási élményem az volt, amikor 5 nap után elmentünk templomba. Én nem érzem magam nagyon szoros kapcsolatban az ottani emberekkel, de mégis ismerős arcokat láttam, jó volt abban a gyülekezetben lenni, amilyen otthon sajnos egyáltalán nincs, és még éppen aktívkodnunk is kellett valamiben, tehát egészen bevonva éreztem magam. Délután is elmentem még valamilyen másik programra, aztán másnap is, és a hétvége után végre úgy éreztem, hogy sikerült visszacsatlakoznom DC-be.

Sikerült visszatalálnom arra az érzelmi állapotra, ami karácsony előtt is bennem volt ezzel a hellyel kapcsolatban: nem ez az én világom közepe, nem ez az a hely, ahol a legboldogabb tudok lenni, de teljesen okés itt lenni, és örülök annak a lehetőségnek, hogy egészen más dolgokat láthatok és élhetek át, mintha Budapesten maradtam volna. De közben szereztem egy plusz tudást is magamban. Hogy a hónapok alatt egészen meg lehet szokni egy új helyet, kialakítani egy új életet, miközben szép lassan elhalványulnak a régi élet emlékei, hangulatai. De Budapesten eltölteni két és fél hetet emlékeztetett arra, hogy mennyivel nagyobb minőségi ugrást jelent a család és a barátok között lenni. És bár barátaink vannak itt is, de otthon sokkal többen vannak, és sokkal egyértelműbbek a viszonyok. Család pedig csak otthon van. És Budapest is csak otthon van, a koszával, szmogjával, omladozó épületeivel együtt. Budapest a mi otthonunk, DC pedig a párhuzamos alternatív életünk, ahol vendégségben vagyunk.

Várhatóan augusztus-szeptember tájékán újra hazalátogatunk. És akkor már talán felkészültebb leszek, hogy milyen érzelmi hullámvasutakat jelent az egész hazalátogatás. Tart már a visszaszámlálás!