A melóról 2. – mit, hogyan

Pár hete írtam a lehetelen nevű intézetekről. Akkor ígértem folytatást munka témában, na ez jön most: a “hol” után a “mit” és a “hogyan”.

Nem lesz egyszerű, de azért megpróbálom. Szóval az úgy volt, hogy otthon egy bizonyos lipidmolekula-csoportnak (a foszfoinozitideknek) a sejtekben betöltött szerepe, illetve annak egy kis szelete volt a témám. Maradjunk annyiban, hogy sejtfelszíni receptorokhoz volt köze. (Egy kis önreklám: akit behatóbban is érdekel, itt megtalálja a doktorimat). Az itteni (egyébként magyar) főnököm a fent említett lipideknek (mondjuk együtt: foszfoinozitidek) az egyik nagy szakértője, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy nemrég írt egy kb. 120 oldalas összefoglaló cikket róluk (persze angolul, elvetemült foszfoinozitid-rajongóknak ingyen hozzáférhető itt). Én is ebből schmitteltem erre a törzsanyagra építettem a doktorim irodalmi összefoglaló részét.

foszfoinozitidek
Azok a bizonyos foszfoinozitidek. Van egy gyűrű bennük, ami kis fantáziával akár teknősnek is nézhető. Ez egyébként a főnök emlegetett cikkének első ábrája

Akár az is következhetne ebből logikusan, hogy akkor most is valami foszfoinozitides témán kezdtem el ügyködni, de meglepő módon a kibontakozóban lévő projektemnek csak áttételesen van hozzájuk köze, közvetlenül inkább a korábbi munkám másik aspektusához, a sejtfelszíni receptorokhoz kapcsolódik. A további részletektől megkímélnék mindenkit, legyen elég csak annyi, hogy van egy sejtésünk (na jó, a főnöknek volt egy sejtése), hogy egy bizonyos fehérjemolekulának köze lehet a receptorok működéséhez, és én most ennek próbálok utánajárni.

Azt persze, hogy mi (vagy konkrétabban: hány impaktfaktor) fog kisülni belőle, nem lehet tudni, de hát már Einstein is megmondta, hogy ha tudnánk, hogy mit csinálunk, az nem is kutatás lenne. (Vagy nem is ő mondta?)

Ez az a bizonyos western blot. A lényege kb. ugyanaz, mint a "fedezze fel a néhány apró különbséget a két kép között" feladványoknál, csak itt oszlopok vannak, és a hiányzó csíkokat kell nézni...
Ez az a bizonyos western blot. A lényege kb. ugyanaz, mint a “fedezze fel a néhány apró különbséget a két kép között” feladványoknál, csak itt oszlopok vannak, és a hiányzó csíkokat kell nézni…

Annyi haszna viszont már biztos lesz a dolognak, hogy megtanultam/tanulok pár új módszert. Például a western blotot, amiről egy magamfajta kutatónak kicsit ciki bevallani, hogy úgy kapott PhD-t, hogy egyszer sem csinálta… de pár héttel ezelőtt átestem a tűzkeresztségen. Lizáltam, gélt futtattam, transzferáltam, blokkoltam, inkubáltam, detektáltam… és az eredmény olyan szép lett, hogy a főnök rögtön meg is jegyezte: innen már csak lejjebb lesz (egyelőre be is jött a jóslata, de azért nem adjuk fel).

A többi új tudományomról (immuncitokémia, TIRF mikroszkópia) azt hiszem inkább majd máskor számolok be, mára ennyi elég lesz. Legközelebb pedig a kollégáimról pletykálok majd kicsit.

Reklámok

A Tőke Büszkesége

Azaz Capital Pride.

Az elmúlt héten volt a nemzet fővárosában a Pride fesztivál, és mivel ebben személyesen is érintettek vagyunk, meg szerintem külső szemlélő számára is érdekesnek tűnhet az otthoni és az itteni helyzet közötti különbség, ezért úgy gondoltuk, hogy megér ez egy bejegyzést.

Amerikában az utóbbi években nagyon sokat és gyorsan változott a társadalom hozzáállása az LMBT emberekhez. Persze az ország hatalmas, és nagyon sok olyan terület van az ország vad belsejében, ahol még a magyar valóságnál is rosszabb a helyzet. De a Legfelsőbb Bíróság mostanában fog arról dönteni, hogy esetleg minden állam számára kötelezővé teszik az azonos nemű emberek házasságának elismerését. (Az azonos neműek közötti házasság története elég kacifántos az USA-ban, ha valakit érdekel bővebben ez a téma, itt és itt talál további információt – sajnos csak angolul.)

DC a keleti parton van, ami a legfelvilágosultabb része az országnak. Döbbenetes volt látni, hogy mennyire más jelentése van itt a Pride-nak, mint otthon. Míg otthon a bizonytalanság (lehet egyáltalán már tudni a felvonulási útvonalat?), sokszor a primitív gyűlölettől való félelem nyomja rá a bélyegét a hangulatra, addig itt a Pride egy olyan buli, amire már hetekkel korábban készül az egész város.

Otthonhoz hasonlóan itt is egész hetes a rendezvény, de itt a város maga is szivárványba öltözik. Minden második vendéglátóhely kitette a szivárványos zászlót, bankok, boltok, üzletek kirakatai alakultak át erre a hétre. Nekem nagyon jól esett látni, hogy mennyire befogadó, elfogadó a hely, hogy itt nem a gyűlöletről, az ítélkezésről szól az LMBT kérdés, hanem az elfogadásról, az együttélésről és az együtt bulizásról. Részt vettünk egy biciklizős csoport programján, akik havonta tekernek egyet a városban. A mostani témájuk pedig a Pride volt, így mindenki színes, feltűnő, rikító öltözékben tekert át a belvároson a járókelők legnagyobb örömére.

Ami a legjobban megérintett, az a templomunk volt. (A gyülekezetről majd még fog következni bejegyzés.) Így most röviden annyit kell tudni róluk, hogy presbiteriánusok, ami teológiájában alapvetően a kálvini utat követi, de az otthoni őskonzervatív reformátusoktól merőben eltér. Ez a gyülekezet egyszerűen mer szembenézni a kihívásokkal, kérdéseket feltenni, reagálni a társadalmi változásokra, kitörni a kényelmes tespedésből, és úgy közvetíteni Isten Igéjét. Már évekkel ezelőtt megnyitotta a kapuit az LMBT emberek előtt, a Pride programjaiban pedig aktívan részt vesz. Mivel pont a templom elől indul minden évben a fő esemény, a szombati felvonulás, ezért a templom megnyitotta a kapuit az embereknek, hogy használhassák a mosdót, felfrissítsék magukat, vagy akár úrvacsorát vegyenek, beszélgessenek egyet. A gyülekezet sok-sok önkéntese állt be hideg vizet, sütit osztani a trópusi hőségben álló embertömegnek, idősebb nénik, bácsik lelkesen felügyelték, hogy a legextrémebb öltözetben betipegő emberek eltaláljanak a mosdókhoz, és a felvonuláson is külön részt vettek egy kisebb csoporttal.

Mi is a gyülekezet kis csapatával vonultunk fel. De az egész heti sok pozitív élmény után a felvonulás pont nem tetszett. Itt már teljesen más értelmet nyert a parádé, mint amit pár évtizeddel ezelőtt akartak vele. Itt kommercializálódott, egyfajta reklámmá vált. Míg Budapesten az vonul fel, aki akar, akár egyedül is oda lehet menni, itt különböző csoportok, kontingensek vonulnak előre beosztott menetrendben. Mi két órát vártunk, csak hogy egyáltalán elindulhassunk. Az elsők között induló polgármester és a csapata már rég hazamentek sziesztázni, mire mi elindulhattunk a menetrendben. Míg otthon össze-vissza mászkálhatsz a nagy tömegben, különböző ismerőseidhez becsatlakozva, itt a csoportodhoz vagy kötve, mert előtted-mögötted mások vannak, és egy zárt sávban mész előre. Ez furcsa volt. Nem éreztük egyáltalán azt a közösségi élményt, mint ami otthon van. Budapesten még arról szól a Pride, hogy együtt legyünk, megmutassuk magunkat a világnak, és a mellettünk kiállókkal együtt sétáljunk egy nagyot a városban, ahol megfoghatom a párom kezét. Itt már máshol tart a világ. Cégek, szponzorok, klubok, templomok, iskolák nagy molinókkal, reklámokkal vonulnak, már nem a közösségről szól az egész, hanem az önreklámról. Úgyhogy a Capital Pride-ot a Tőke Büszkeségének fordítani nem is annyira félrefordítás.

A Pride utolsó napján egy fesztivál van, egyfajta expó a Capitolium mellett. Itt is a különböző szervezetek, klubok, egyházak jelennek meg, de itt már kapcsolódási pontok is kialakulhatnak, itt már van kommunikáció. A gyülekezetünk is megjelenik egy külön kis standdal minden évben, két órára mi is kimentünk önkénteskedni, epres vizet osztani, érdeklődőkkel beszélgetni. Aztán egy trópusi monszun úgy elmosott mindent, hogy sajnos mi már nem tudtuk megnézni a többi standot, de a Pride lezárásaként egy szivárvány jelent meg a Capitolium fölött. Giccs, na.

Úgyhogy vegyes érzelmeink voltak a Pride-dal kapcsolatban. A felvonulás már nem az, aminek szerintünk lennie kellene, de pont a korábbi felvonulások segíthettek abban, hogy ott tartson ez a város, hogy a Pride hete a nyitottságról és az elfogadásról szóljon.

Mindennapi betevőink

Amikor külföldön vagyok, mindig nagy örömmel megyek be a helyi szupermarketbe, és lelkesen csodálom a különbségeket. Mások az ételek, mások a márkák, más a csomagolás, más az elrendezés. Csomó mindent lehet tanulni egy országról csak abból, hogy mit árulnak a helyi boltban. Úgyhogy most megpróbálok kicsit arról elmélkedni, hogy mi hol próbáljuk beszerezni az elemózsiánkat ebben a furcsa és távoli országban.

Bár Amerika a fogyasztói társadalom fellegvára, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy sok bolt lenne a városokban, sőt. Míg Budapesten minden sarkon van egy Spar, Tesco, Lidl, Aldi, CBA, Coop felváltva, köztük meg kis éjjel-nappalik, itt kábé kerületenként van 1-2 bolt. Nekünk nagy mázlink, hogy 5 percre tőlünk épp van egy, a következő bolt a mi nagy utunkon 20 perc sétára van a belváros irányába. És a belvárosban persze alig van valami. De ami van, az legalább vasárnap is nyitva! Mivel Amerika egy végtelen, autópályákkal átszőtt falu, ezért a boltok is kitelepültek a nagy utak mellé, így gigantikus parkolókkal körbevett nyomasztó mallokban intézi a vásárlást az ország nagy része:

DC-ben, ha elszórtan is, azért vannak szupermarketek. Az itteni piacot alapvetően két lánc uralja: a Safeway és a Giant. Ezek kábé az otthoni Sparnak könyvelhetőek el, és itt is vannak kevésbé menő üzleteik és menőbbek is. A mi szomszédságunkban levő Safeway annyira nem csúcs, voltam sokkal jobbakban is. Létezik a városban egy-két Trader’s Joe, ami az Aldi Nord tulajdonában van, és állítólag jó saját márkás termékeik vannak, meg Aldi Süd (ez van Magyarországon is) is van a városban egy. Aztán más városokban, államokban pedig nem is hallottak a Safewayről vagy a Giantról, ott más láncok uralkodnak, itt valahogy ez a kettő szerezte meg a piacot.

Létezik még egy Whole Foods nevű lánc, ami az amerikaiak bio, organikus, egészséges stb. mániáját lovagolta meg, és lett hatalmas siker az országban. Nagyon menő bolt, ahol elképesztően sok dolgot lehet kapni, elvileg minden bio, és rettentő drága. Úgyhogy ide csak ámuldozni szoktunk járni.

Egy kicsit az árakról. Nagy átlagban körülbelül úgy kétszeresébe kerülnek a dolgok az otthoniaknak. Ez azt jelenti, hogy van sok minden, ami ugyanannyi, de van, ami sokszorosa az otthoninak. De mivel a fizetések itt négy-ötszörösek, ezért az amerikaiak számára jóval kevesebb megy el egy hónapban a háztartás fenntartására. Azért jelenleg a mi életünk fenékig sem tejfel, mivel a lakbér is 4-5-ször több, mint otthon. (DC egy drága város, például Dallasban harmadannyiba kerül egy olyan lakás, amiben mi lakunk.) Jelenleg egy fizetésből élünk, így szinte minden elmegy a lakhatásra és a különböző számlákra. Otthon triviálisnak tartott dolgok, mint beülni egy sörre, moziba menni vagy rendelni egy pizzát számunkra elképzelhetetlen luxusnak számítanak itt. De megtanultunk sok dologban spórolni. Alkoholt alig fogyasztunk, metróval csak végszükség esetén járok, szórakozni nem járunk, kultúrát csak akkor fogyasztunk, ha ingyen van, és elkezdtem konyhatündérkedni, amit élvezek is. Nézzük, hogy éppen mi akciós, mire van kuponunk, és mindig az olcsóbb saját márkásat választjuk. Úgyhogy amíg van tető a fejünk fölött, és kerül étel az asztalra, addig nincs okunk a panaszra, de azért rossz érzés, hogy egy gombóc fagyit sem engedhetünk meg magunknak, és így is épphogy csak kijövünk a hónap végére.

És mit lehet itt kapni egy tipikus szupermarketben? Sok-sok mindent. Azért nincs itt szerintem annyival nagyobb árubőség mint otthon, egyszerűen csak más dolgokat árulnak, valamiben sokkal jobbak, valamiben pedig sokkal gyengécskébbek. Zöldség-gyümölcsben jobbak, rengeteg féle dolog kapható, a felükkel még sosem találkoztam, és minden van az év minden szakában, köszönhetően a kaliforniai és kanadai üvegházaknak. Viszont meglepően drágábbak is sok dologban, egy kiló alma itt kb. 1000 Ft. Ami nekem nagyon hiányzik, hogy nincsenek idénygyümölcsök. Nagy, ízetlenebb kaliforniai epret, szőlőt és dinnyét mindig lehet kapni, de nincs olyan, hogy egyszer csak elárasztja a polcokat az isteni eper és cseresznye. Út mentén, titkos helyi piacokon biztos van itt is ilyen, de egy átlagos boltban nincs. És valaki hozzon nekem Idared almát!!!

Felvágottakban, sajtokban nem valami izgalmas a felhozatal, de tejtermékekben legalább a joghurtot ismerik. Itt most a “görög joghurt” a menő, ami sokkal sűrűbb mint az átlagos otthoni, T nem is szereti őket. De vannak izgalmas ízűek: mangós, mézes, málnás-citromos, ezekkel szeretek próbálkozni. A zsírszegény, kalóriaszegény étrend itt annyira menő, hogy alig kapni rendes tejet, rendes joghurtot, mind csökkentett vagy 0%-os zsírtartalmú.

Én nagy csokievő vagyok, és itt elég sanyarú sorsom van. Amerikában nem alakult ki a csokoládénak kultúrája, alapvetően “candy-nek” tekintik, gyerekeknek való nyalánkságnak. A csokipiacot a Hershey’s márka uralja, amelyik már annyira elment a “minél olcsóbban helyettesítsünk minden csokialapanyagot” irányba, hogy több terméküket már nem is lehet hivatalosan csokinak tekinteni. Van valami furcsa az ízükben és az állagukban. És a kínálat kimerül a tejcsoki és mandulás tejcsoki izgalmában, több fajta nincs is nagyon. Ha pedig elkezdenek kísérletezni, hogy mivel lehetne kombinálni a csokit “hmm, marcipán? joghurt? törökmogyoró? karamell? mazsola?” nem, akkor a kicsit sós mogyoróvajig jutnak, amit tisztességes európai ember nem eszik (oké, látom már a felém repülő köveket…).

Viszont sok dologban jobbak. Van sok mexikói, indiai konyhához kellő termék, hússzószok, rengeteg fagyasztott termék, halak, rákok, sok különleges dolgot össze lehet itt dobni, amilyet otthon elképzelni sem lehetne.

Ami szerintem érdekes, hogy nálunk otthon inkább zacskóban árulják a dolgokat, itt mindent dobozba tesznek.

Azért európaiságunkat néha meg kell élni. Véletlenül belefutottunk egy különleges boltba, ami nincs messze a metrómegállótól, ahol rengeteg európai csodát lehet kapni. Nápolyik, Milka csoki, olasz szalámik, gyulai kolbász (made in the US), marcipán, Irsai Olivér… Ide nagy néha elzarándokolunk, és elképzeljük, hogy miket fogunk itt venni, ha egyszer nekem is lesz munkám. Mert álmodozás nélkül mit ér az élet?

DC-n túl

Elvileg most a munkáról szóló posztsorozat következő része jönne, de ma a könnyebbik végét fogom meg a blogírásnak, és inkább egy képes bejegyzést kanyarintok, a statisztikáink szerint úgy is a képeket szeretitek legjobban nézegetni 🙂 A tematika pedig: hol jártunk eddig DC-n kívül. Az ittlétünk most már majdnem 3 hónapja alatt az USA 50 tagállamából 4-be jutottunk el: Virginia, Maryland, Nyugat-Virginia és Delaware (ugyebár magában már mindenki bólintott egyet, hogy igen-igen, DC-t nem számoljuk ide, mert az nem állam, hanem szövetségi kerület). Egy USA-térképen ki is színeztem ezt a négy államot, reméljük, a térkép a jövőben gyors ütemben fog tovább színesedni.

DEMDVAWVxlg
Virginia (VA) lila, Maryland (MD) zöld, Nyugat-Virginia (WV) sárga, az az icike-picike piros pedig Delaware (DE)

Mivel DC nem túl nagy, ráadásul mi egészen a szélén lakunk, így hát nem túlságosan nehéz elhagyni, nekünk elég pár utcát sétálni, és máris Marylandben találjuk magunkat, és a melóhely is itt van. De Virginia sincs nagyon messze, elég csak metrózni hozzá egy kicsit. Talán még emlékeztek rá, az első, ideiglenes szállásunk Virginiában volt.

De mit számít, hogy melyik állam? – kérdezheti joggal bárki. Többet, mint azt elsőre gondolnánk. Csak néhány olyan példa, amivel már mi is találkoztunk:

  • az adókulcsok eltérőek (az áfa is – ami egyébként soha nincs benne a kiírt árakban -, de a személyi jövedelemadó helyi része, az ún. “state tax” is egészen különböző lehet)
  • DC-ben tilos a járdán biciklizni, Marylandben nem
  • az alkohol árusítására és fogyasztására vonatkozó szabályok (West Virginiában felküldtek minket a söröző felső, zárt teraszára, mert a földszinti verandán tilos volt alkoholos italt fogyasztani)
  • minden állam különböző jogosítványt ad ki, és a megszerzés feltételei is sokszor különböznek

MD és VA (az államokat kétbetűs kóddal szokás rövidíteni) tehát nem meglepő, hogy kiszíneződött, már csak WV és DE szorul némi magyarázatra. Nyugat-Virginiába (WV) túrázni mentünk még május elején. Pontosabban a túra nagy része nem is ott volt, csak a kezdő- és végpontja volt Harpers Ferry-ben (lásd lent), illetve a kilátás a hegytetőről, de a gyaloglás neheze Marylandre esett.

A Shenandoah és a Potomac folyók találkozása és a környező dombok-hegyek engem a Dunakanyarra emlékeztettek, de lehet, hogy csak a honvágy dolgozott bennem. Mindenesetre nagyon szép volt.

Delaware-be pedig múlt hétvégén ruccantunk ki, hogy 3 órányi autózás után 3 órát üldögéljünk az óceánparton (itt) a hideg szélben, majd újabb 3 órát kocsikázzunk visszafelé. Hogy megérte-e? Naná. Főleg hogy újdonsült magyar barátokkal kocsikáztunk, és még pár másik magyarral együtt üldögéltünk.

És hogy melyik államba jutunk el legközelebb? Lehet tippelni.