Enni Amerikában

A legtöbb európai számára Amerika a végtelen zabálás, a kövérség, a junk food és a gyorséttermek őshazája. Ezekben van némi igazság, de ezek mellett is Amerikában valahogy furcsán máshogy működnek az evéssel, étellel kapcsolatos dolgok. Ezekből szeretnék pár tapasztalatot megosztani.

Bőség-kiszerelés

Itt az, hogy étel mindig van, éhezés nincs, az valahogy mindenki számára evidens. Amikor először jártam Amerikában, nagyon megdöbbentett, hogy milyen mennyiségű étel van felhalmozva a konyhában, hűtőben, kamrában, az asztalon. Az étel valahogy annyira alapvető az átlag amerikaiak számára, mint a levegő, vagy hogy a csapból folyik a víz. Emiatt rengeteget is pazarolnak. Annyi embernél látom itt, hogy csak beleharapnak valamibe, aztán megunják, és megy a szemétbe.

A kiszerelésekről már panaszkodtam többször. Nem tudom, hogy miért alakult ki, de itt nagyon nem tudsz valamiből keveset venni, hacsak nem extra bio kézműves stb. a termék. Egy zacskó chips itt akkora, mint otthon három, két hét alatt fogy el, utána látni se akarom fél évig ugyanazt az ízt. Müzliszeletet csak hatosával tud az ember venni, de ki a csudának kell 6 ugyanolyan müzliszelet? Vennél egy muffint? Négyesével vagy kilencesével árulják. Chocolate chip cookie? Minimum 50-et. Narancsot? Csak négy kilós kiszerelésben. Sört? Csak hatosával. A legkisebb gyümölcslé vagy a tej is 2 liter, de azért jobban megéri 4 litert venni. Persze annak könnyű, aki autóval jár, de én naponta rohangálok a boltba, mert nem fér el annyi minden a szatyromban. Ja, és ha nem ízlik az új ízű termék,  amiből egyszerre 10 darabot kellett vennem? Vagy a sör, amiből van most 6 ugyanolyan üvegünk? Hát pech. Csak azért sem fogom kidobni.

Pár képet loptam a netről, érzékeltetve a mennyiséget/méreteket Eva Longoria segítségével.

Ha éhes vagy, éhen halsz

Kicsit furcsán fog hangzani, mert az előző bekezdés pont arról szólt, hogy milyen mennyiségben van itt kaja, de az itteni egyik fő problémám az, hogy nehéz az ételt elérni. A bőség csak bizonyos szűk helyekre koncentrálódik: boltokra és éttermekre. Budapesten minden második sarkon van egy szupermarket, vagy legalább egy kis éjjel-nappali, mellette meg öt pék, két kínai és négy török kajálda. Washingonban jobb esetben minden huszadik sarkon van egy bolt, bár vannak egész környékek, ahol egy darab rendes bolt sincs. Mi mázlisták vagyunk, tőlünk van egy 5 percre, de aztán bizonyos irányokba innen autóval 15 percet kellene vezetni, hogy a következő boltra rátaláljon az ember. Emellett pedig nincsenek olcsó kajáldák, kis pékségek sehol, még a belvárosban sem. A belvárosban többnyire menő és szuperdrága éttermeket talál az ember, ahol a gazdag lobbisták, ügyvédek, politikusok és kormányalkalmazottak járnak. Ha pékség, akkor csak burzsuj bio kézműves francia pékségeket lehet találni, ahol 5 dollár egy pici croissant, és amúgy is csak édes termékeket árulnak. Ha az ember a belvárosban sétálva megéhezik, akkor elő kell vennie a telefonján a térképet, és percekig keresgélnie, hogy milyen irányban és merre kell sétálnia 1-2 km-t ahhoz, hogy egyáltalán kajához jusson. És még az is várhatóan csak valami rossz minőségű agyoncukrozott csomagolt péksüti lesz a drogériából (itt a patikák-drogériák egész sok dolgot árulnak kis választékban).

Úgyhogy sajnos nem könnyű itt ételhez jutnia egy Európához és Ázsiához szokott embernek, ha valami gyors, könnyű harapnivalóra vágyik. A streetfood annyiban merül ki, hogy délben a belvárosban a menőbb irodaházak köré kitelepülnek meleg kaját árusító kisbuszok. De ezek csak pár helyen vannak, én egyáltalán nem ilyen helyen dolgozom, és későbbi napszakban teljesen eltűnnek. A legtöbb munkahelyen nincs étkezési lehetőség, mindenki viszi a szendvicsét, mikrózza a fagyasztott kajáját, vagy elmegy és drágán vesz valamit a menő francia pékségből. A főétkezés itt úgyis a vacsora.

Úgyhogy nem, nem könnyű itt egyszerűt és olcsót enni, minden nap terveznem-szerveznem kell, hogy mikor hogy jutunk majd ennivalóhoz, mert olyan nincs, hogy “majd valahol útközben bekapok valamit”.

Minőség

Az európaiak számára evidens, hogy az amerikai ételek borzasztóan rossz minőségűek. Szerintem annyival nem rosszabbak, otthon is iszonyat mennyiségű gagyit lehet kapni. A választék pedig itt óriási. Az egészséges étkezés pedig nagyon menő, ezért ha kicsit drágábban is, biztos hogy talál az ember megfelelő terméket, ha nem feltétlenül akar génkezelt búzából készült kenyeret venni. Az egészséges étrendre itt egész bolthálózatok alakultak ki. Legfőbb képviselője ennek a Whole Foods, ahol Tesco méretű üzletekben lehet kilóra venni a quinoát, teljes kiőrlésű tésztát, bio fűszereket, természetes anyagokból készült tisztálkodószereket és gluténmentes kutyakaját. Whole Foods ugyebár menő környékekre költözik csak be, ahol van akkora vásárlóerő és egészségtudatosság, hogy fenn tudja tartani magát. Egy környék akkor válik végleg dzsentrifikálttá,  ha beköltözik egy  Whole Foods is oda. Én nem vagyok egy bio őrült, de a kenyeret méregdrágán mindig tőlük veszem, mert náluk kapni egyedül normális minőséget. Így veheted kilóra azokat a magokat, amelyeknek 80%-ról sosem hallottam:

9.jpg

A gond Amerikával az, hogy ezek a lehetőségek nem adatnak meg mindenkinek. Az egészséges verzió ugyebár a legtöbb esetben jóval drágább, mint a tömeggyártott műanyag, nem engedheti meg mindenki magának, hogy bio tejet igyon (Mi azt iszunk, mert elég rémes híreket lehet olvasni, hogy mi van egy átlagos tejben. Pár hónapig az átlagosat  ittuk, és az arcom pattanásos lett tőle). Kilépve a városból az emberek hirtelen sokkal kövérebbek, igénytelenebbek lesznek, akik kevésbé figyelnek arra, hogy mit esznek, és ez annyira nem zavarja őket, mert a környezetükben mindenki így csinálja. De szerintem ehhez nem kell olyan messzire menni, Pista bácsi sem fog chia pudingot enni, mert nem kapni a közértben, és azt se tudja, hogy mi az. Helyette eszi a pörköltöt, issza a pálinkát, és a szívroham elviszi 60 évesen.

Éttermek

A városlakó amerikaiak imádnak étterembe járni. Mivel sokat dolgoznak, eleve kevesebb idejük van főzni, de ezen kívül kulturális-társadalmi lehetőség is kevesebb van, mint a jó öreg Európában. Ezért hetente több este az program, hogy elmegy az ember enni. Ami tök szép és jó lenne, ha hagynák az embert órákig enni, iszogatni, társadalmi életet élni, de itt az éttermek egyfajta gyárként működnek. Rögtön leültetnek (persze a menő éttermek előtt sorállás van), fél perc alatt kihozzák az ételt, és még be sem fejezted, már eléd rakják a számlát. Olyat sose kérdeznek, hogy hozzanak-e még valamit, kérsz-e még egy pohár bort, desszertet, kávét. Gyorsan menj, hogy utánad más is ehessen. Úgyhogy az egész evés nem több egy gyors programnál. De ettől függetlenül a washingtoniak ezt imádják, és büszkén vallják magukról, hogy ők bizony “foodie-k”, remegve várják, hogy a sarkon épp milyen étterem fog nyílni, hosszú kritikákat írnak róla a Yelp-en, és órákig tudnak a környékbeli éttermekről beszélni a barátaikkal, szervezve a jövő hétvégi brunchot. Amikor megkérdeztem egy barátomat, hogy mégis itteni lakosként milyen programlehetőségeket ajánlana az ide látogató szüleimnek, elküldött egy 40 éttermet tartalmazó listát. Ha azt mondjuk egy barátunknak, hogy épp ebbe vagy abba a közeli városba utazunk turistáskoni a jövő héten, akkor rögtön az lesz az első mondatuk, hogy “ó, ott nagyon jó éttermek vannak, mindenképp próbáljátok ki ezt, azt meg emezt”.

Étteremben enni amúgy nagyon drága mulatság. Az ijesztő árakra még rámegy 10% adó, és erre még 20% borravaló. És ha az ember még bort is mer inni, akkor ketten egy átlagos vacsorát biztos nem hoz ki az ember Washingtonban 75 dollár alatt (20 ezer Ft). Ez az amerikaiakat nem tántorítja el, minket igen. De nagy ritkán azért mi is engedünk a tömegnyomásnak.

Kicsit barátibban lehet megoldani a normálisabb evést az itt most nagyon divatos fast casual kajáldákban. Ezek otthon még nem nagyon törtek be. Ezek gyorséttermek elég szűk, de minőségi alapanyagokból készült választékkal. Ilyen a mexikói burritót áruló Chipotle (szerintem 20 év múlva Budapesten is lesz belőle minden sarkon) vagy a hamburgeres Five Guys (ez azért menő, mert innen DC mellől indultak). Otthon hasonló a Vapiano, az Arriba vagy a Padthai Wokbár.

A nem városlakóknak pedig mindig ott lesznek az út menti gyorséttermek. Ezekből rengeteg féle van, van, amik csak az amerikai Délen vagy a nyugati sivagatokban menők és helyspecifikusak, míg vannak ugyebár az országos szörnyek, mint a McDonalds, KFC és társaik. Autós kalandozásaink során mindig kipróbálunk valami újat, és mindig azt állapítjuk meg, hogy a McDonaldsnál és társainál mindegyik sokkal jobb.

5

Ízek

Itt most nem térnék ki arra, hogy húú, mennyi nép konyháját meg lehet találni Amerikában. Persze, ez egy olvasztótégely, ez izgalmas, de ebben semmi meglepő nincs. Ami nekem meglepő volt, és még mindig nem szoktam hozzá, hogy az amerikaiak mennyire szeretik vegyíteni az édeset a sóssal. Én ezt sosem szerettem, mindig lepiszkáltam az ananászos pizzáról az ananászt, és áfonyaszósz nélkül eszem a svéd húsgolyót is. Itt eleve úgy étkeznek, hogy a tányérra mindent rápakolnak, rizst, húst, desszertet, salátát, aztán felváltva eszegetik őket. A rendes amerikai reggeli a palacsinta émelyítő juharsziruppal, hozzá szalonna és tojás. És ezt egyszerre eszik, nem egymás után.

6

Aztán a rágcsákban is ezeket vegyítik. A csokival borított perec az igazából csokival borított sósperec. A karamellás popcorn igazából karamellás és sós popcorn. A mogyoróvajas csokiban is érezni, ahogy a sószemek szétolvadnak az ember nyelvén. Volt pár szerencsétlen mellényúlásom ilyen téren, de egész sok dologhoz már sikerült hozzászoknom. De azért megszeretni sose fogom ezt az ízkombinációt.

 

Reklámok