¡Viva México! – második rész

Kicsit régen volt már a mexikói kalandunk, történetesen februárban, csak kicsit elsodortak a szürke hétköznapok, a hazalátogatásunk, az élet. T az előző részben a városokról mesélt, én pedig most a természetről és a romokról fogok.

Mexikóban sok a hegy. Sok a hatalmas hegy. Már Mexikóváros is 2200 méteren fekszik, a város mellett pedig a helyi Budai-hegység 5500 méteres vulkánokból áll. Úgyhogy elképesztő a táj, főleg amikor a repülő ezek között a hegyek között leszáll.

 

Én nagy naivan azt hittem, hogy majd amikor februárban a kopár washingtoni télből lemegyünk a messzi délre, akkor buja zöld tájba érkezünk majd. Sajnos ebben csalódnom kellett, mert bár Mexikó általunk látott déli szeglete trópusi, de a hegyek miatt persze minden megváltozik, és bár meleg van télen is (estére azért hűvös pulcsis a magasban), de ilyenkor száraz évszak van. Ez azt jelenti, hogy nem esik hónapokig az eső, és a legtöbb fa és bokor ledobja a levelét, csak a pálmák zöldellnek. Emiatt aztán nagyon furcsa képzavar is volt bennem, mert a táj tipikusan szürke-barna jelleget öltött, mint egy novemberi Mátra az első hó előtt, miközben izzadtunk a 30 fokban.

 

Ez a képzavar a tengerparton vált a legerősebbé, ahol a kopár novemberi tájban csobbantunk a Csendes-óceánban (ami minden volt, csak nem csendes,  ezen a részen iszonyat nagyok a hullámok), és kis színt csak a kókuszpálmák vittek a képbe. Állítólag amúgy tavasztól eljönnek az esők, és utána az ősz végéig minden csupa zöld. Amúgy aztán a guatemalai határ közelében végre kizöldült a világ, aminek nagyon lelkendeztem, de azon a környéken csak 1-2 napig voltunk.

Az óceánnak ezen a részén honos több tengeri teknős faj is, akik azon a partvidéken költenek, ahol mi voltunk. Most épp nem volt költési időszak, de elmentünk egy teknősközpontba, ahol láttunk kicsiket, nagyokat és megtanultunk róluk sok mindent. Amit aztán mind elfelejtettünk. (Akit érdekel cuki teknősös videó, ide kattintson. Jelszó: teki)

Oaxaca állam tengerpartja azért jó, mert nincs igazán felfejlesztve. A hullámok nagyon durvák, ezért nem igazán családi nyaralásra való a környék. (Hullámzós videó itt. Jelszó: hullam) Korábban próbálkoztak a fejlesztéssel, és létre akartak hozni egy olyan üdülőszörnyet, mint amilyen Cancún és Acapulco lett, de a turisták nem haraptak rá, nemcsak a víz miatt, hanem mert eleve nagyon messze van mindentől. Így most ott hever a parton egy szép csicsás városka, Huatulco, hatsávos utakkal, pálmasorokkal, hatalmas szállodákkal, ahol van minden, csak turista nincs. A várostól kicsivel feljebb vannak aranyos kis halászfalvak, amire rátaláltak a hippik. Itt az emberek 70%-a a gazdag nyugatról jött, raszta haja növesztett, elheveredett egy függőágyban, örült az olcsó mexikói sörnek és fűnek, és úgy érezte, hogy megtalálta önmagát és az élet értelmét. Mi az egészet egyfajta nyomasztó hippigyarmatosításnak éreztük, idegennek éreztük magunkat ott.

 

Elmentünk egy hatalmas barlangba, melynek neve Cacahuamilpa, ami a világ egyik legnagyobb barlangrendszere. Elképesztően hatalmas csarnokok vannak benne tele cseppkővel, az ember ott tényleg törpnek képzelte magát Mória bányáiban. Itt egy spanyol nyelvű idegenvezetéshez csapódtunk, ami igazából abból állt, hogy a vezető mindig rávilágított valamelyik cseppkőformációra, és azt kérdezte az emberekről, hogy szerintük milyen alakja van a kőnek. Csak nem elefánt? Vagy házsártos anyós? Focista? Ez egy másfél óra után kezdett unalmas lenni, de a mexikóiak nagyon élvezték, és lelkesen hahotáztak mindenen. Ami meglepett minket, az az, hogy milyen mennyiségű csarnokon vezettek át minket. Az első párban még döbbentünk és elaléltunk, aztán megteltünk, és már mentünk volna kifelé, de vittek még beljebb, és még beljebb, és mindig azt hittük, hogy ennél tovább már biztos nem lehet menni, de aztán a vezető megnyomott egy gombot, és egy újabb katedrális méretű csarnok borult fénybe. Néha a kevesebb több, de így is hatalmas élmény volt, amit a képek nagyon nem tudnak visszaadni.

 

Mexikóban a természeten, városokon és ételeken kívül van még egy nagyon fontos dolog (bizonyára több is): a romok. Nagyon sok különböző kultúra született, fejlődött, háborúzott Mexikó területén, mindegyik a saját isteneivel, társadalmi rendszerével, építészetével, kultúrájával. Olmék, teotihuacán, tolték, azték, maja, tzotzil és kismillió egyéb. Aztán jöttek a spanyolok, és majdnem mindent kiirtottak. De például délen még élnek maják különböző maja nyelveket beszélve.

Végül két főbb romot néztünk meg. Mexikóvároshoz közel fekszik Teotihuacán romvárosa, amelyik a két hatalmas piramisáról híres. Ez volt Közép-Amerika legnagyobb városa a középkorban, és sok érdekességet lehet olvasni róla itt. A romok élvezetét nehezítette, hogy hétvégén mentünk, ami azt jelentette, hogy a mexikói középosztály is ellepte a területet, így sok volt az ember és a sorban állás.

 

Ennél nagyobb élményt adott nekünk egy maja rom, Toniná felkeresése. Ez kicsit nehezebben megközelíthető helyen van, Guatemalától nem messze, egy gyönyörű trópusi szavannán. Emiatt igazából rajtunk kívül csak pár ember volt a romoknál, és mivel egy elég nagy templomegyüttesről van szó, ezért velük sem igen futottunk össze. Üldögéltünk úgy a piramis tetején egy fél órát úgy, hogy senkit se láttunk. Nekem azt hiszem ez volt a leghatalmasabb élmény egész Mexikóban.

 

A városok, természet és romok kellett a legjobban az emberek őszinte kedvessége tetszett. A sok hamis amerikai műmosoly és “mindig minden awesome, cool, perfect and great” után nagyon jó volt valami valódit látni. Jó volt Mexikóban, bármikor mennénk vissza.

Jeff

Amikor elkezdtünk járni a templomba két évvel ezelőtt, sokáig azt hittem, hogy Ashley ott a pásztor. Vagyis hát meg voltam zavarodva, mert a matricán, amire a nevünket írtuk fel a bejáratnál, két email cím is meg volt adva, akikkel kapcsolatba lehet lépni, Ashleyé és Jeffé. És az a számomra akkor nagyon fura liturgia, ahogy az istentiszteletek zajlottak, nem segített tisztábban látni, mert egyáltalán nem látszottak a hierarchikus viszonyok. Mindketten prédikáltak gyakran, de egy csomó minden mást is csináltak: bibliai történetet mondtak el élőszóban, éneket tanítottak, úrvacsorát vezettek, stb. És rajtuk kívül még egy csomó mindenki csinálta ugyanezeket, különböző leosztásokban. Nem mintha nagyon számított volna, hogy ki a főnök, de azért érdekelt volna, csak a rend kedvéért. Aztán persze néhány hónap alatt kikristályosodott, hogy Jeff a vezető lelkész, és Ashley kvázi a helyettese (van valami menő titulusa, ami most nem jut eszembe). De tök jó, hogy ilyen sok idő kellett hozzá. olvasásának folytatása

¡Viva México! – első rész

10 nap, 6 állam, sok-sok felejthetetlen élmény. Egy alternatív univerzum.

Voltunk februárban Mexikóban, és nagyon élveztük. A térkép mutatja, merre jártunk. Hátizsákos turistáskodtunk, minden nap más helyen aludtunk, buszoztunk, autót béreltünk, repültünk olcsó belföldi járattal. És megismertük Mexikónak, ennek a hatalmas, gyönyörű, sokszínű, kaotikus, exotikus országnak egy picinyke kis szeletét.

Mex

olvasásának folytatása

Na még egy utolsót

Múlt héten volt a második évfordulója annak, hogy Amerikába érkeztünk. Még ráteszünk egy utolsó évet. Lassan indul egy hosszú visszaszámlálás az utolsó itteni tavasszal, húsvéttal, július 4-gyel és hasonló utolsókkal. E fordulópont tiszteletére pedig jöjjön egy kis helyzetjelentés, hogy hogy vagyunk, és miért maradunk még egy évet.

olvasásának folytatása

Enni Amerikában

A legtöbb európai számára Amerika a végtelen zabálás, a kövérség, a junk food és a gyorséttermek őshazája. Ezekben van némi igazság, de ezek mellett is Amerikában valahogy furcsán máshogy működnek az evéssel, étellel kapcsolatos dolgok. Ezekből szeretnék pár tapasztalatot megosztani.

Bőség-kiszerelés

Itt az, hogy étel mindig van, éhezés nincs, az valahogy mindenki számára evidens. Amikor először jártam Amerikában, nagyon megdöbbentett, hogy milyen mennyiségű étel van felhalmozva a konyhában, hűtőben, kamrában, az asztalon. Az étel valahogy annyira alapvető az átlag amerikaiak számára, mint a levegő, vagy hogy a csapból folyik a víz. Emiatt rengeteget is pazarolnak. Annyi embernél látom itt, hogy csak beleharapnak valamibe, aztán megunják, és megy a szemétbe.

A kiszerelésekről már panaszkodtam többször. Nem tudom, hogy miért alakult ki, de itt nagyon nem tudsz valamiből keveset venni, hacsak nem extra bio kézműves stb. a termék. Egy zacskó chips itt akkora, mint otthon három, két hét alatt fogy el, utána látni se akarom fél évig ugyanazt az ízt. Müzliszeletet csak hatosával tud az ember venni, de ki a csudának kell 6 ugyanolyan müzliszelet? Vennél egy muffint? Négyesével vagy kilencesével árulják. Chocolate chip cookie? Minimum 50-et. Narancsot? Csak négy kilós kiszerelésben. Sört? Csak hatosával. A legkisebb gyümölcslé vagy a tej is 2 liter, de azért jobban megéri 4 litert venni. Persze annak könnyű, aki autóval jár, de én naponta rohangálok a boltba, mert nem fér el annyi minden a szatyromban. Ja, és ha nem ízlik az új ízű termék,  amiből egyszerre 10 darabot kellett vennem? Vagy a sör, amiből van most 6 ugyanolyan üvegünk? Hát pech. Csak azért sem fogom kidobni.

Pár képet loptam a netről, érzékeltetve a mennyiséget/méreteket Eva Longoria segítségével.

Ha éhes vagy, éhen halsz

Kicsit furcsán fog hangzani, mert az előző bekezdés pont arról szólt, hogy milyen mennyiségben van itt kaja, de az itteni egyik fő problémám az, hogy nehéz az ételt elérni. A bőség csak bizonyos szűk helyekre koncentrálódik: boltokra és éttermekre. Budapesten minden második sarkon van egy szupermarket, vagy legalább egy kis éjjel-nappali, mellette meg öt pék, két kínai és négy török kajálda. Washingonban jobb esetben minden huszadik sarkon van egy bolt, bár vannak egész környékek, ahol egy darab rendes bolt sincs. Mi mázlisták vagyunk, tőlünk van egy 5 percre, de aztán bizonyos irányokba innen autóval 15 percet kellene vezetni, hogy a következő boltra rátaláljon az ember. Emellett pedig nincsenek olcsó kajáldák, kis pékségek sehol, még a belvárosban sem. A belvárosban többnyire menő és szuperdrága éttermeket talál az ember, ahol a gazdag lobbisták, ügyvédek, politikusok és kormányalkalmazottak járnak. Ha pékség, akkor csak burzsuj bio kézműves francia pékségeket lehet találni, ahol 5 dollár egy pici croissant, és amúgy is csak édes termékeket árulnak. Ha az ember a belvárosban sétálva megéhezik, akkor elő kell vennie a telefonján a térképet, és percekig keresgélnie, hogy milyen irányban és merre kell sétálnia 1-2 km-t ahhoz, hogy egyáltalán kajához jusson. És még az is várhatóan csak valami rossz minőségű agyoncukrozott csomagolt péksüti lesz a drogériából (itt a patikák-drogériák egész sok dolgot árulnak kis választékban).

Úgyhogy sajnos nem könnyű itt ételhez jutnia egy Európához és Ázsiához szokott embernek, ha valami gyors, könnyű harapnivalóra vágyik. A streetfood annyiban merül ki, hogy délben a belvárosban a menőbb irodaházak köré kitelepülnek meleg kaját árusító kisbuszok. De ezek csak pár helyen vannak, én egyáltalán nem ilyen helyen dolgozom, és későbbi napszakban teljesen eltűnnek. A legtöbb munkahelyen nincs étkezési lehetőség, mindenki viszi a szendvicsét, mikrózza a fagyasztott kajáját, vagy elmegy és drágán vesz valamit a menő francia pékségből. A főétkezés itt úgyis a vacsora.

Úgyhogy nem, nem könnyű itt egyszerűt és olcsót enni, minden nap terveznem-szerveznem kell, hogy mikor hogy jutunk majd ennivalóhoz, mert olyan nincs, hogy “majd valahol útközben bekapok valamit”.

Minőség

Az európaiak számára evidens, hogy az amerikai ételek borzasztóan rossz minőségűek. Szerintem annyival nem rosszabbak, otthon is iszonyat mennyiségű gagyit lehet kapni. A választék pedig itt óriási. Az egészséges étkezés pedig nagyon menő, ezért ha kicsit drágábban is, biztos hogy talál az ember megfelelő terméket, ha nem feltétlenül akar génkezelt búzából készült kenyeret venni. Az egészséges étrendre itt egész bolthálózatok alakultak ki. Legfőbb képviselője ennek a Whole Foods, ahol Tesco méretű üzletekben lehet kilóra venni a quinoát, teljes kiőrlésű tésztát, bio fűszereket, természetes anyagokból készült tisztálkodószereket és gluténmentes kutyakaját. Whole Foods ugyebár menő környékekre költözik csak be, ahol van akkora vásárlóerő és egészségtudatosság, hogy fenn tudja tartani magát. Egy környék akkor válik végleg dzsentrifikálttá,  ha beköltözik egy  Whole Foods is oda. Én nem vagyok egy bio őrült, de a kenyeret méregdrágán mindig tőlük veszem, mert náluk kapni egyedül normális minőséget. Így veheted kilóra azokat a magokat, amelyeknek 80%-ról sosem hallottam:

9.jpg

A gond Amerikával az, hogy ezek a lehetőségek nem adatnak meg mindenkinek. Az egészséges verzió ugyebár a legtöbb esetben jóval drágább, mint a tömeggyártott műanyag, nem engedheti meg mindenki magának, hogy bio tejet igyon (Mi azt iszunk, mert elég rémes híreket lehet olvasni, hogy mi van egy átlagos tejben. Pár hónapig az átlagosat  ittuk, és az arcom pattanásos lett tőle). Kilépve a városból az emberek hirtelen sokkal kövérebbek, igénytelenebbek lesznek, akik kevésbé figyelnek arra, hogy mit esznek, és ez annyira nem zavarja őket, mert a környezetükben mindenki így csinálja. De szerintem ehhez nem kell olyan messzire menni, Pista bácsi sem fog chia pudingot enni, mert nem kapni a közértben, és azt se tudja, hogy mi az. Helyette eszi a pörköltöt, issza a pálinkát, és a szívroham elviszi 60 évesen.

Éttermek

A városlakó amerikaiak imádnak étterembe járni. Mivel sokat dolgoznak, eleve kevesebb idejük van főzni, de ezen kívül kulturális-társadalmi lehetőség is kevesebb van, mint a jó öreg Európában. Ezért hetente több este az program, hogy elmegy az ember enni. Ami tök szép és jó lenne, ha hagynák az embert órákig enni, iszogatni, társadalmi életet élni, de itt az éttermek egyfajta gyárként működnek. Rögtön leültetnek (persze a menő éttermek előtt sorállás van), fél perc alatt kihozzák az ételt, és még be sem fejezted, már eléd rakják a számlát. Olyat sose kérdeznek, hogy hozzanak-e még valamit, kérsz-e még egy pohár bort, desszertet, kávét. Gyorsan menj, hogy utánad más is ehessen. Úgyhogy az egész evés nem több egy gyors programnál. De ettől függetlenül a washingtoniak ezt imádják, és büszkén vallják magukról, hogy ők bizony “foodie-k”, remegve várják, hogy a sarkon épp milyen étterem fog nyílni, hosszú kritikákat írnak róla a Yelp-en, és órákig tudnak a környékbeli éttermekről beszélni a barátaikkal, szervezve a jövő hétvégi brunchot. Amikor megkérdeztem egy barátomat, hogy mégis itteni lakosként milyen programlehetőségeket ajánlana az ide látogató szüleimnek, elküldött egy 40 éttermet tartalmazó listát. Ha azt mondjuk egy barátunknak, hogy épp ebbe vagy abba a közeli városba utazunk turistáskoni a jövő héten, akkor rögtön az lesz az első mondatuk, hogy “ó, ott nagyon jó éttermek vannak, mindenképp próbáljátok ki ezt, azt meg emezt”.

Étteremben enni amúgy nagyon drága mulatság. Az ijesztő árakra még rámegy 10% adó, és erre még 20% borravaló. És ha az ember még bort is mer inni, akkor ketten egy átlagos vacsorát biztos nem hoz ki az ember Washingtonban 75 dollár alatt (20 ezer Ft). Ez az amerikaiakat nem tántorítja el, minket igen. De nagy ritkán azért mi is engedünk a tömegnyomásnak.

Kicsit barátibban lehet megoldani a normálisabb evést az itt most nagyon divatos fast casual kajáldákban. Ezek otthon még nem nagyon törtek be. Ezek gyorséttermek elég szűk, de minőségi alapanyagokból készült választékkal. Ilyen a mexikói burritót áruló Chipotle (szerintem 20 év múlva Budapesten is lesz belőle minden sarkon) vagy a hamburgeres Five Guys (ez azért menő, mert innen DC mellől indultak). Otthon hasonló a Vapiano, az Arriba vagy a Padthai Wokbár.

A nem városlakóknak pedig mindig ott lesznek az út menti gyorséttermek. Ezekből rengeteg féle van, van, amik csak az amerikai Délen vagy a nyugati sivagatokban menők és helyspecifikusak, míg vannak ugyebár az országos szörnyek, mint a McDonalds, KFC és társaik. Autós kalandozásaink során mindig kipróbálunk valami újat, és mindig azt állapítjuk meg, hogy a McDonaldsnál és társainál mindegyik sokkal jobb.

5

Ízek

Itt most nem térnék ki arra, hogy húú, mennyi nép konyháját meg lehet találni Amerikában. Persze, ez egy olvasztótégely, ez izgalmas, de ebben semmi meglepő nincs. Ami nekem meglepő volt, és még mindig nem szoktam hozzá, hogy az amerikaiak mennyire szeretik vegyíteni az édeset a sóssal. Én ezt sosem szerettem, mindig lepiszkáltam az ananászos pizzáról az ananászt, és áfonyaszósz nélkül eszem a svéd húsgolyót is. Itt eleve úgy étkeznek, hogy a tányérra mindent rápakolnak, rizst, húst, desszertet, salátát, aztán felváltva eszegetik őket. A rendes amerikai reggeli a palacsinta émelyítő juharsziruppal, hozzá szalonna és tojás. És ezt egyszerre eszik, nem egymás után.

6

Aztán a rágcsákban is ezeket vegyítik. A csokival borított perec az igazából csokival borított sósperec. A karamellás popcorn igazából karamellás és sós popcorn. A mogyoróvajas csokiban is érezni, ahogy a sószemek szétolvadnak az ember nyelvén. Volt pár szerencsétlen mellényúlásom ilyen téren, de egész sok dologhoz már sikerült hozzászoknom. De azért megszeretni sose fogom ezt az ízkombinációt.

 

Választások – sokkal utána

Ígértem egy posztot a választások utánra.

De az még a választások előtt volt. Azóta minden más lett… Na jó, nem minden, de az tény, hogy még az addiginál is kevésbé akaródzott írni róla. Most a beiktatás ad egy jó apropót, és egy kis löketet nekem, hogy végre leírjam.

Ma iktatják be tehát Donald Trumpot elnöknek. A beiktatási ceremóniákat kicsit nagyobb dobra verik itt, mint nálunk egy új kormány eskütételét, nyilván otthon is hallani/olvasni lehetett róla, hogy lasszóval kellett fogdosni a fellépőket a koncertekre. A hírek szerint jóval kevesebb ember lesz most, mint a rekorddöntő első Obama-beiktatáson 2009-ben: csak 800 ezer, szemben az akkori 1,8 millióval (azért vannak kétségeim ezeknek a számoknak a hitelességéről). Olyannyira komolyan veszik ezt a beiktatás dolgot, hogy az állami szférában (itt DC-ben és a környező megyékben) ez a nap mindig szabadnap, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy a nép el tudjon menni az ünnepségre.

Haha. Elég biztos vagyok benne, hogy a környékről nem sok köztisztviselő/közalkalmazott lesz ott, aki tehette, még a városból is elmenekült  erre a hétvégére (konkrétan több barátunk is). Elvileg nekem se kéne dolgoznom, de persze fogok, a sejtek nem tartják be az állami ünnepeket. (És I is dolgozik, mert ő meg nem állami szféra, de a nagy felfordulás miatt a főnöke megengedte, hogy otthonról dolgozzon.) És hogy miért vagyok ilyen biztos, hogy nem a helyiek csápolnak majd Trumpnak? Hát, mert ahogy a választások előtti posztban is említettem, az ország legeslegeslegdemokratább részén élünk. Konkrétan DC-ben Hillary 90% feletti aránnyal nyert, és Maryland és Virginia is kék lett, a várakozásoknak megfelelően.

statemap2016
Eredmények államok szerint (kék – Hillary, piros – Donald) Forrás: http://www-personal.umich.edu/~mejn/election/2016/

olvasásának folytatása

Egy kicsit lejjebb

Most rám került a sor, hogy útibeszámoljak, mert olyan helyekre mentünk, ahova én akartam már évek óta eljutni. Ez pedig a nagybetűs amerikai Dél egyik különleges környéke, ahol Scarlett O’Hara hintózik a mocsártölgyek alatt, és hatalmas verandákon iszogatnak a bajszos urak, mielőtt rabszolgavásárra mennének.

Az  amerikai Dél hatalmas terület, mely kulturálisan, éghajlatilag, nyelvileg, politikailag, vallásilag elég élesen elválik az ország többi részétől. DC ennek a vidéknek a legszélén helyezkedik el, de azért jó pár órát kell autózni, hogy igazán délvidékre jusson az ember. Ez a környék mindig különösen vonzott, mert ez az a hely, amit nagyon ritkán mutatnak filmekben, aminek nyáron számomra megfelelően párás az éghajlata, ami mindig a gonosz szerepet kapja a polgárháborúban, és amiről az európai nemigen tudja, hogy mégis mi a csuda van ott. Mi is csak piciny részleteket ismertünk meg eddig, ezért is volt számomra a bakancslistám elején, hogy eljussunk két szép városkájába, Charlestonba és Savannah-ba.

olvasásának folytatása