Kicsit régen volt már a mexikói kalandunk, történetesen februárban, csak kicsit elsodortak a szürke hétköznapok, a hazalátogatásunk, az élet. T az előző részben a városokról mesélt, én pedig most a természetről és a romokról fogok.
Mexikóban sok a hegy. Sok a hatalmas hegy. Már Mexikóváros is 2200 méteren fekszik, a város mellett pedig a helyi Budai-hegység 5500 méteres vulkánokból áll. Úgyhogy elképesztő a táj, főleg amikor a repülő ezek között a hegyek között leszáll.
Én nagy naivan azt hittem, hogy majd amikor februárban a kopár washingtoni télből lemegyünk a messzi délre, akkor buja zöld tájba érkezünk majd. Sajnos ebben csalódnom kellett, mert bár Mexikó általunk látott déli szeglete trópusi, de a hegyek miatt persze minden megváltozik, és bár meleg van télen is (estére azért hűvös pulcsis a magasban), de ilyenkor száraz évszak van. Ez azt jelenti, hogy nem esik hónapokig az eső, és a legtöbb fa és bokor ledobja a levelét, csak a pálmák zöldellnek. Emiatt aztán nagyon furcsa képzavar is volt bennem, mert a táj tipikusan szürke-barna jelleget öltött, mint egy novemberi Mátra az első hó előtt, miközben izzadtunk a 30 fokban.
Ez a képzavar a tengerparton vált a legerősebbé, ahol a kopár novemberi tájban csobbantunk a Csendes-óceánban (ami minden volt, csak nem csendes, ezen a részen iszonyat nagyok a hullámok), és kis színt csak a kókuszpálmák vittek a képbe. Állítólag amúgy tavasztól eljönnek az esők, és utána az ősz végéig minden csupa zöld. Amúgy aztán a guatemalai határ közelében végre kizöldült a világ, aminek nagyon lelkendeztem, de azon a környéken csak 1-2 napig voltunk.
Az óceánnak ezen a részén honos több tengeri teknős faj is, akik azon a partvidéken költenek, ahol mi voltunk. Most épp nem volt költési időszak, de elmentünk egy teknősközpontba, ahol láttunk kicsiket, nagyokat és megtanultunk róluk sok mindent. Amit aztán mind elfelejtettünk. (Akit érdekel cuki teknősös videó, ide kattintson. Jelszó: teki)
Oaxaca állam tengerpartja azért jó, mert nincs igazán felfejlesztve. A hullámok nagyon durvák, ezért nem igazán családi nyaralásra való a környék. (Hullámzós videó itt. Jelszó: hullam) Korábban próbálkoztak a fejlesztéssel, és létre akartak hozni egy olyan üdülőszörnyet, mint amilyen Cancún és Acapulco lett, de a turisták nem haraptak rá, nemcsak a víz miatt, hanem mert eleve nagyon messze van mindentől. Így most ott hever a parton egy szép csicsás városka, Huatulco, hatsávos utakkal, pálmasorokkal, hatalmas szállodákkal, ahol van minden, csak turista nincs. A várostól kicsivel feljebb vannak aranyos kis halászfalvak, amire rátaláltak a hippik. Itt az emberek 70%-a a gazdag nyugatról jött, raszta haja növesztett, elheveredett egy függőágyban, örült az olcsó mexikói sörnek és fűnek, és úgy érezte, hogy megtalálta önmagát és az élet értelmét. Mi az egészet egyfajta nyomasztó hippigyarmatosításnak éreztük, idegennek éreztük magunkat ott.
Elmentünk egy hatalmas barlangba, melynek neve Cacahuamilpa, ami a világ egyik legnagyobb barlangrendszere. Elképesztően hatalmas csarnokok vannak benne tele cseppkővel, az ember ott tényleg törpnek képzelte magát Mória bányáiban. Itt egy spanyol nyelvű idegenvezetéshez csapódtunk, ami igazából abból állt, hogy a vezető mindig rávilágított valamelyik cseppkőformációra, és azt kérdezte az emberekről, hogy szerintük milyen alakja van a kőnek. Csak nem elefánt? Vagy házsártos anyós? Focista? Ez egy másfél óra után kezdett unalmas lenni, de a mexikóiak nagyon élvezték, és lelkesen hahotáztak mindenen. Ami meglepett minket, az az, hogy milyen mennyiségű csarnokon vezettek át minket. Az első párban még döbbentünk és elaléltunk, aztán megteltünk, és már mentünk volna kifelé, de vittek még beljebb, és még beljebb, és mindig azt hittük, hogy ennél tovább már biztos nem lehet menni, de aztán a vezető megnyomott egy gombot, és egy újabb katedrális méretű csarnok borult fénybe. Néha a kevesebb több, de így is hatalmas élmény volt, amit a képek nagyon nem tudnak visszaadni.
Mexikóban a természeten, városokon és ételeken kívül van még egy nagyon fontos dolog (bizonyára több is): a romok. Nagyon sok különböző kultúra született, fejlődött, háborúzott Mexikó területén, mindegyik a saját isteneivel, társadalmi rendszerével, építészetével, kultúrájával. Olmék, teotihuacán, tolték, azték, maja, tzotzil és kismillió egyéb. Aztán jöttek a spanyolok, és majdnem mindent kiirtottak. De például délen még élnek maják különböző maja nyelveket beszélve.
Végül két főbb romot néztünk meg. Mexikóvároshoz közel fekszik Teotihuacán romvárosa, amelyik a két hatalmas piramisáról híres. Ez volt Közép-Amerika legnagyobb városa a középkorban, és sok érdekességet lehet olvasni róla itt. A romok élvezetét nehezítette, hogy hétvégén mentünk, ami azt jelentette, hogy a mexikói középosztály is ellepte a területet, így sok volt az ember és a sorban állás.
Ennél nagyobb élményt adott nekünk egy maja rom, Toniná felkeresése. Ez kicsit nehezebben megközelíthető helyen van, Guatemalától nem messze, egy gyönyörű trópusi szavannán. Emiatt igazából rajtunk kívül csak pár ember volt a romoknál, és mivel egy elég nagy templomegyüttesről van szó, ezért velük sem igen futottunk össze. Üldögéltünk úgy a piramis tetején egy fél órát úgy, hogy senkit se láttunk. Nekem azt hiszem ez volt a leghatalmasabb élmény egész Mexikóban.
A városok, természet és romok kellett a legjobban az emberek őszinte kedvessége tetszett. A sok hamis amerikai műmosoly és “mindig minden awesome, cool, perfect and great” után nagyon jó volt valami valódit látni. Jó volt Mexikóban, bármikor mennénk vissza.
ddays in dc 