Voltunk Baltimore-ban. Megírom.

Szombaton voltunk nyaralni.

Különböző okok miatt idén nyáron nem nagyon fogunk hosszabban vakációzni, de már nagyon vágytunk rá, hogy kicsit kitörjünk a mindennapokból, így hát kiruccantunk a közeli, csak 40 mérföldnyire (60 km) fekvő Baltimore-ba egy napra. Az itteni barátaink egy része furcsán nézett ránk: miért pont Baltimore-ba? Nincs ott semmi, egy tönkrement iparú lerobbant város, legfeljebb csak a híres akváriumot érdemes megnézni. Nagy elvárásaink tehát nem voltak, de több szempontból is pozitívan csalódtunk, pedig az akváriumba be se mentünk.

A tömegközlekedést kimaxoltuk: metróval mentünk a vasútállomásra, egyórás volt a vonatút Baltimore-ba (első vonatozás Amerikában!), ott pedig buszoztunk, villamosoztunk (első, amióta itt vagyunk), sőt, vízitaxiztunk is (az is első). Ja, és visszafelé távolsági buszoztunk is.

Az elég hamar, már a vasútállomásnál feltűnt, hogy bár sokban hasonlít DC-re, azért Baltimore sokkal kevésbé rendezett város, egy kis balkáni káosz vegyül bele, ami a washingtoni jól fésült gyepek után szinte üdítő volt.

Ahogy sétáltunk a belvárosban, a kikötő környékén, feltűnt, mintha a helyiek furán öltözködnének.

Nem tudtuk mire vélni a dolgot, de aztán hamar kiderült, hogy épp ezen a hétvégén van az éves rendes Otakon, az otakuk fesztiválja. Hogy kik az otakuk, az még most sem teljesen világos számunkra (itt lehet olvasni róluk). Mindenesetre a mi nyaralásunkat feldobták. Viszont az utolsó képen a kék bácsi nem az Otakonra jött, nem is jelmezben van, valóban kék a bőre, és I kinyomozta utólag, hogy egy helyi celeb híresség.

A kikötő közvetlen környéke tipikus amerikai magasházas rész, ebben is eltér Washingtontól, bár azért egy igazi felhőkarcoló valószínűleg körberöhögné őket. Viszont a kikötő mólóival és benyúló négyszögletű kis öbleivel (némelyikben hajók is vannak) azért nem mutatnak rosszul.

Aztán ahogy sétáltunk, a magas házak egyszer csak átváltottak kis téglaházakba. Ez már Little Italy volt, ami valóban mediterrán hangulatot árasztott, és tele volt olasz éttermekkel meg cukrászdákkal. Egy ilyenbe be is mentünk, és ettünk egy nagy cannolit. Ha már nyaralunk, legyen kövér, vagy mi. Azt persze elfelejtettük, hogy a nagy itt Amerikában egészen mást jelent, mint nálunk… Én nem is bírtam megenni, és ebédre gondolni sem tudtam utána még órákig.

Az öböl partja mentén sétáltunk tovább, az itteni társasházaknak többnyire saját vitorláskikötője volt, ami azért valljuk be, elég menő. Hogy a túlparton bazinagy hadihajókat ringat a víz, az nem tudom, menő-e, de annyi biztos, hogy nem mindennapi. Azért a vízitaxi megállójánál egy rozsdás nagy nemtudommi is kiállt a vízből, olyan volt, mintha díszletnek tették volna oda a vitorlások árbocai közé, emlékeztetőnek, hogy azért ez mégis csak egy egykor jobb napokat látott, lerobbant kikötőváros.

Aztán a központtól idáig lesétált távot vízitaxival tettük meg visszafelé, közben még át is kellett szállnunk egyszer. És hát el kell ismerni, hogy a város látképe a víz felől azért elég mutatós.

Még egy dolog volt hátra, amit előre beterveztünk: a rákpogácsa (crab cake). Ehhez a világhíres Lexington Markethez zarándokoltunk el, ami a városnak egy olyan részén volt, ahol a jachtkikötőhöz képest már valószerűbbnek tűnt, hogy pár hónapja zavargások, kijárási tilalom és ehhez hasonlók voltak a városban (erről itt lehet bővebben olvasni). Sok elhagyott ház, bezárt boltok, lehangoló környezet, de azért az utcán volt élet és pezsgés. És a crab cake tényleg nagyon finom.

Hát ez volt Baltimore, ez volt a nyaralás. Élveztük.

Reklámok

Rend. Számok.

Azt hiszem sok Amerikába látogató turista kezdi el azt a játékot játszani, hogy megpróbálja a legkülönbözőbb rendszámtáblákat észrevenni, hátha összegyűlik a képzeletbeli gyűjteményében mind az 51. Mert Amerika a varázslatos rendszámtáblák földje!

Itt aztán nem az uncsi vékony kis táblácska van az autón szám- és betűsorral, hanem egy szélesebb lemez, amin az egyes államok kiélhetik minden művészi hajlamukat (és sok esetben ízlésficamukat). A rendszámok, és így a rendszámtáblák is az egyes államok hatáskörébe tartoznak, így minden állam maga határozza meg, hogy hány karakter van rajta, milyen sorrendben követik egymást a betűk-számok, és az egész dizájnt is. Ezért aztán tök jó játék nagy parkolókban minél távolabbi helyekről érkező autók rendszámtábláira vadászni, hátha összejön egyszer egy Alaszka vagy Hawaii.

Vannak szerintem szép és ötletes rendszámtáblák, de vannak olyanok is, amik már annyira giccsesek, hogy az már szép. Furcsa elképzelni, hogy vannak olyan részei az országnak, ahol mindegyik autó a szivárvány minden színében pompázó rendszámtáblával közlekedik. Ahol mi élünk, itt elég unalmas a felhozatal. Vagy csak egyszerűen letisztult? Próbáltam kategóriákat felállítani, és azok közül a legtipikusabbakat vagy a kedvenceimet ide berakni. A képeket a netről loptam. Amúgy mindegyik állam többféle rendszámot is kiad (pl. veteránoknak, vagy mint egy emlékérme egy különleges évfordulóra), de van egy fő hivatalos verzió. Egyes államok egész gyakran cserélgetik a dizájnt, míg mások tojnak az egészre, és az 50-es évek óta nem változtattak semmit.

Kezdjük a Mesésekkel:

Vannak a Patrióták:

Vannak az Uncsik:

Vannak a Színezősök:

Vannak a Retrók:

Vannak a Széptájasok:

És vannak a Farmerek:

Aki jól ismer, simán ki tudja találni, hogy melyik a kedvencem. És lehet kommentálni, hogy Nektek melyik tetszik a legjobban.

Na és mi a helyzet velem?

Sok mindenről szösszentettem bejegyzést, csak arról nem írtam igazán semmit, hogy én mit is csinálok itt. Úgyhogy azt hiszem itt az ideje annak, hogy magamról is adjak kis update-et (erre van rendes magyar szó?).

Azt azért a legtöbben tudják, hogy azért jöttünk DC-be, mert T kapott itt egy pár évre szóló kutatói ösztöndíjat. Én pedig egyáltalán nem bántam, hogy pár évre lehetőségünk van külföldön élni, mert vágytam egy kis kalandra, kilépésre a komfortzónából. Úgyhogy evidens volt, hogy együtt jövünk ide, de meg kellett oldani azt, hogy olyan vízumom legyen, amivel itt munkát tudok vállalni. Végül egy dániai kiruccanásnak köszönhetően házasként kerültünk a rendszerbe, így olyan vízumot kaphattam, amivel tudok itt élni és dolgozni addig, amíg T vízuma szól. (Azért valahol szomorú az, hogy otthon semminek sem számít a dán papírunk, itt pedig T munkahelye fizeti az egészségbiztosításomat, mert családként kezel minket. Igen, a hanyatló Nyugat.)

Azért a kiérkezés után nem kezdődött el nekem a Kánaán, mert bár T rögtön elkezdhette azt a munkát, amire szerződött, addig nekem munkavállalási engedélyért kellett folyamodnom. Munkavállalási engedély híján pedig nem kaphat az ember SSN kártyát sem (kb. a TB és az adóazonosító kártya keveréke), ami itt az alap ahhoz, hogy létezz, bankszámlát, jogosítványt intézz, de múltkor egy törzsvásárlói kártyához is kérték. A baj csak az, hogy az amerikai bürokrácia bugyraiban a munkavállalási engedélyt 90-120 nap alatt adják meg. És még csak ez után tud az ember elkezdeni rendesen állást keresni, ami szintén hónapokat vehet igénybe.

Ennek az egésznek a tudatában vágtunk bele az egészbe, de azért nem gondoltam, hogy ennyire nehezek lesznek ezek a várakozással teli hónapok. Sokan persze boldogok lennének, ha lenne pár hónapjuk semmittevésre, de amikor egy idegen országba vagy kidobva barátok, család és pénz nélkül, akkor olyan sok dolgot nem tudsz csinálni. Persze nagy elhatározásokat tettem, hogy majd remekül beosztom az időm, felfrissítem a kínait, esetleg még a németet is, és bejárom az egész várost. A városbejárást viszont elég hamar feladtam, mert pár fontosabb nevezetesség felfedezése után rá kellett jönnöm, hogy olyan nagy izgalmat nem tartogat ez a hely, egyedül pedig annyira nem jó bóklászni a végtelen kertvárosokban. De elkezdtem kísérletezni a konyhában, hogy legalább a főzéssel is tudjunk sokat spórolni, és legalább egy picit hasznosnak érezzem magam.

És igen, kicsit tanulgattam kínait újra, de nem olyan nagy gőzzel. Viszont az ember olyan szépen el tudja múlatni az időt a nagy semmivel, így szép lassan csordogáltak a napok. A tehetetlenség, a haszontalanság érzete azért elég rossz volt, de rá tudtam fogni az egészet az amerikai bürokráciára: “várni kell, türelmesnek kell lenni, egyszer majd csak megjön az a munkavállalási engedély, és akkor tovább lehet lépni”. Akkor jött a meglepetés, amikor 90-120 nap helyett 45 nap alatt a kezembe került a munkavállalási engedély. A pillanatnyi örömöt rögtön felváltotta az, hogy az otthonülést, a haszontalanságot, a munkanélküliséget többé már nem tudom az amerikai bürokráciára fogni. A kezemben van egy papír, amivel dolgozhatnék, már csak munkát kell találni. De mi van, ha nem találok?!

Úgyhogy a viszonylagos nyugalommal teli heteket felváltotta a frusztráció, a teljes bizonytalanság érzése.  Úgy voltam vele, hogy első körben megpróbálok olyan állásokat megpályázni, amik valamennyire a korábbi szakmámba, a korábbi munkatapasztalatomba beillenek. Ha pedig egy ideig nem történik semmi, akkor szélesítem a keresést. És az út végén pedig mindig ott vár a takarítói állás a McDonald’s-ban. Úgy érzem, hogy semmi bajom nem lenne amúgy egy kávézóban felszolgálni, vagy bármilyen kétkezi munkát csinálni, mert csomó mindent tanulhat az ember. De azt nem szeretném, hogy ha majd hazatérünk pár év után, akkor nulláról kelljen kezdenem, mert ott egy nagy lyuk a szakmai önéletrajzomban.

Ezért aztán május legelején elkezdtem szórni az önéletrajzomat mindenhova, ami valamennyire marketinges állásnak tűnt, és amihez a kvalifikációim megfeleltek. Azért azt tudni kell, hogy bár DC az ország fővárosa, azért nem ez az üzleti világ közepe. Itt a kormányzati állások töltik ki a munkaerőpiac legnagyobb részét (a barátaink legtöbbje is tényleg valamilyen kormányszervnek dolgozik), aztán persze ügyvédi irodák, lobbisták vannak még, nincs annyira sok rendes cég errefelé. De persze megvolt a kezdeti lelkesedésem, szépen felástam a neten az összes álláskereső honlapot, és szórtam mindenfelé önmagam. És láss csodát, pár nap után fel is hívtak egy cégtől, hogy menjek interjúra! Az állásról nem sokat mondtak, csak annyit, hogy látták az önéletrajzomat feltöltve valahol, és érdeklem őket.

Én a fellegekben jártam, hogy “juhhé, egy hét alatt már össze is jött egy interjú”! Akkor jött a csalódás, amikor elkezdtem nyomozni a cégről, és kiderült, hogy alapvetően ügynöki melóról lenne szó. Aminél szerintem még a McDonald’s is jobb. De azért elmentem az interjúra, hogy gyakoroljam a szituációt. Úgy tettem, mintha roppantul érdekelne az egész, bár maga az interjú totálisan komolytalan volt. Nem volt több 10 percnél, és kimerült abban, hogy mik a hobbijaim, és mi számomra a siker. Látszott, hogy futószalagon próbálják szerezni a naiv jelölteket, mert sokan pár hét után menekülnek ebből az állásból. És bár behívtak második fordulóra, azt már visszautasítottam. Inkább fordítom azt az időt további álláskeresésre.

De azért a csalódás nem múlt el. Minden nap úgy keltem, hogy “na, hátha ma behívnak valami olyanra, amire tényleg én jelentkeztem, és még érdekelne is”. És hívtak többen is, de mind ügynökmelókra. Sok ilyen cég van errefelé, és rögtön megtalálják a feltöltött önéletrajzot. Hamar ki tudtam szűrni ezeket a hívásokat, mert semmit sem mondtak magáról az állásról, csak nagyon szépen hangzó pozíciókat soroltak, tréninget, fejlődési lehetőséget és sok-sok egyéb hangzatos maszlagot. Amikor viszont rákérdeztem, hogy ügynöki melóról lenne szó, akkor mindig bevallották, hogy igen, és én szépen elbúcsúztam tőlük. Azért még egy ilyen interjúra elmentem, tényleg csak a helyzet gyakorlása miatt, de aztán úgy voltam vele, hogy nem pazarlom erre az időt. És megalázónak is éreztem az egészet.

De iszonyat frusztráló az, hogy hetekig csak ügynöknek akarnak hívni, és az ég világon senki mást nem érdeklek. Tudom azt, hogy jó vagyok, szuper alkalmazottja lennék rengeteg cégnek, megvan a tapasztalatom, a képességeim, az önbizalmam. Csak egyszerűen külföldi vagyok, olyan iskolákkal, amikről senki sem hallott, az anyanyelvem nem angol, ráadásul csak pár évre szóló vízumom van, senki sem akar ennyire rövid távra felvenni, betanítani valakit. És ahogy ez szép lassan tudatosult bennem, úgy kerültem szépen egyre mélyebbre érzelmileg. Persze ez azért hullámzó volt, minden reggel lelkesen keltem, hogy “talán ma?”, de estére szépen elszállt minden reményem, maradt a csalódás, a kiábrándultság.

A tehetetlenség szörnyű. Cicomáztam az önéletrajzom ahogy csak tudtam, mindent bevetettem, de semmi. És ahogy olvastam a netet, rá kellett jönnöm, hogy nem sokat tudok tenni. Azt írták, hogy 3-4 hónapig tart átlagosan egy álláskeresés. Egy amerikainak. Tehát nekem lehet, hogy jóval tovább. Ráadásul az állások 70%-át cégen belül, vagy kapcsolatok útján töltik be, még a meghirdetetteknek is a nagy részét. Az esélyeim a nulla felé konvergálnak. És végezhetnék valami tanfolyamot, amivel szélesíthetném a tudásom, de azokat itt aranyban mérik, mi pedig épphogy csak kijövünk a hónap végéig.

Bár nem telt el olyan sok idő május óta, csak pár hét, de ennek a teljes esélytelenségnek a felismerése, a tehetetlenség, a bizonytalanság, a reménytelenség szépen felemésztett. Az zavart, hogy az ég világon senki sem hív (ügynökmelókon kívül). Mert ha legalább valaki behív, még ha utána nem is sikerül jól az interjú, már akkor is megvan az a kis reményem, hogy pár hét után talán valaki más is hív. És aztán majd a sokadig hívás után hátha meglesz a klappolás, hogy ők is engem akarnak, és én is őket. De a telefon csak nem szólt. Senkinek sem kellettem. Meghúztam azt a határt, hogy ha júniusig tényleg az ég világon senki sem hív, akkor utána lejjebb adom az igényeim. Ennél a semmittevésnél, haszontalanságnál és frusztráló bizonytalanságnál minden jobb.

És hívőként persze megvoltak a magam harcai is Istennel. Adott valami bizonyosságot az, ahogy kijutottunk ide, ahogy rátaláltunk arra a helyre, ahol lakunk, hogy Isten gondoskodik rólunk. És ezért próbáltam hinni azt, hogy akkor biztos majd jó munkát is találok. Amikor pedig rekordidő alatt megkaptam a munkavállalási engedélyt, akkor utána már azt vártam, hogy két nap után találok is valamit, és különben is, nem én vagyok a világ közepe? Végül is Istennek semmi sem lehetetlen. Vagy talán a washingtoni munkaerőpiac mégis? Ahogy teltek a hetek, kezdtem így érezni. Csak egy darab kis telefonhívás kell, amivel az önbizalmamat összekaparhatnám, de semmi.

Aztán május utolsó hetében felhívott valaki egy olyan állással kapcsolatban, amire elvileg jelentkeztem. Bár minden megpályázott állást szépen táblázatban elmentettem, ezt sehol sem találtam. Emlékeztem arra, hogy jelentkeztem rá, de alapvetően csak kétségbeesésemben, mert annyi mindennek nem feleltem meg a kiírásban. Ezért aztán el sem mentettem. A lényeg, hogy elmentem az interjúra, ahol másfél órán át gyötörtek, és nem azt kérdezték, hogy mi a hobbim és mi számomra a siker. És aztán már másnapra behívtak egy második fordulóra, ahol további másfél órát beszélgettem a főnökkel. Utána még három referenciát is felhívtak a korábbi munkahelyemről. És aztán azt mondták, hogy engem akarnak, és gyorsan.

120 nap helyett 45 nap alatt meglett a munkavállalási engedélyem, és rá 4 hónap helyett másfél hónap után már kezdeni tudtam a helyen. Istennek még a washingtoni bürokrácia és munkaerőpiac sem lehetetlen. Azóta sem hívott fel senki más, csak ők. Úgyhogy pontosan három hónappal az után, hogy T elkezdett dolgozni, június közepén én is beléptem az amerikai alkalmazottak népes táborába. És korábban teljesen meg voltam győződve arról, hogy az újpesti cérnagyárnál szürreálisabb munkahelyi környezet nem létezik, rá kellett jönnöm arra, hogy amibe most csöppentem, az szürrealitásban sokszorosan felülmúlja azt. De erről majd egyszer máskor mesélek.

Szilveszter nyáron

No kinek volt most hétvégén a szülinapja?

Hát persze, hogy az Egyesült Államoknak. A 239. egyébként. (Funfact: épp csak 7 évvel fiatalabb, mint a Semmelweis Egyetem.)

Ha az ember visszafogott, szerény (mondjuk augusztus 20-szerű) ünneplésre számít, akkor csalódnia kell, az amcsik ugyanis konkrétan megbolondulnak ilyenkor. Mindenki előveszi az amerikai zászlós ruhadarabjait, cipőjét, táskáját, sapkáját, hajpántját, egyéb kiegészítőjét (amit csak el tudsz képzelni, mindenből van zászlómintás patrióta kiadás) és büszkén viseli az ilyenkor szokásos kertipartikon, vagy épp az esti tűzijátékra, amiből minden második sarokra jut egy. A szilveszter nyári különkiadása.

A legszebb, legnagyobb tűzijáték persze Washington központjában, a National Mall-on van (amiről már írtunk korábban). És ebből egyenesen következik, hogy a helyiek ilyenkor messziről elkerülik a környéket (egyébként máskor is próbálják), inkább megpróbálnak egy stratégiailag jó fekvésű ház tetejére feljutni, és onnan csodálják a fényeket. Egy barátunk jóvoltából mi is az utóbbi lehetőséggel éltünk, ennek bizonyítéka az alábbi fotógaléria. Egyébként a tűzijáték nem volt rossz, de azért az otthoni augusztus 20-aival nem vetekszik.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A képekhez annyit fűznék hozzá, hogy nagy lelkesen bekapcsoltam a fényképező “tűzijáték” módját, ami utólag visszanézve hibának bizonyult, mert a hosszú expozíciós időt kombinálja a kikapcsolt képstabilizátorral, és ez állvány nélkül (és ilyen messziről, zoomolva) nem szerencsés. De a lövedékek pályájának és a kezem rezgésének keresztezése eredményezett néhány vicces képet is. (Később váltottam módot, így készült néhány kép bemozdulás nélkül is.)

Hétköznapi furcsaságok – Odakint

Még hónapokkal ezelőtt arról volt képes beszámoló, hogy mik azok a kis apróságok, amik az ember közvetlen környezetében arról kiabálnak, hogy “nem otthon vagy”! De az ember nem csak a konnektor formáján és a vécéöblítés módjain keresztül tud ráébredni erre, hanem már az utcán sétálva is rengeteg finom jellegzetességbe beleütközik, amik egy országot, egy várost külsőleg is meghatároznak.

Ezeket a külső jellegzetességeket én nagyon szeretem figyelni. Mindig lenyűgöz az, hogy átautózva egy határvonalon egy pillanat alatt nem csak a nyelv változik meg, hanem a tájékoztató táblákon a betűtípus, az úton a felfestés módja, a nyilak formái, a KRESZ táblák mérete, nem is beszélve az építészetről és a környezet egyéb elrendezéseiről. És ezek tudat alatt bele is tudnak vésődni az emberbe. Sokszor volt az, hogy valamilyen újságcikkben Kínáról volt kép, egy átlagos városi útról vagy országútról, és a képaláírást meg se nézve rögtön tudtam, hogy ez Kína, más nem lehet, mert tudat alatt észlelem az összes jellegzetességét, ami Kínát kívülről Kínává tudja tenni.

Úgyhogy akkor jöjjön pár kép, amik a házat elhagyva segítenek abban, hogy mindig azt érezzem, hogy máshol vagyok, nem otthon. (A házak, épületek is nagyon meghatározóak, de ezekről már volt sok kép a városról szóló bejegyzésekben.)

P1100992
Már a járda is más. Itt a járdát a kiöntés után kockákra osztják, mintha egy sütit felszeletelnének. A cikk kedvéért utánanéztem, hogy mi ennek az oka: a tektonikus mozgások és a hőmérsékleti ingadozások következtében keletkező repedéseket előzi meg. És amúgy ez tényleg így van, mert nincsenek a járdán össze-vissza repedések. Csak az egész egy nagy négyzethálós repedés. Egyszer hatalmasat repültem ezek miatt futás közben, hasra taccsolva, kezemen és térdemen a bőrt szépen lenyúzva.
P1100988
A lámpa is más. A kereszteződésnél nem kis zöld és piros emberke mutatja az utat, hanem egy fehér bácsi…
P1100987
… és egy félelmetes vörös kéz.
audible-pedestrian-crossing-signaljpg-dc77597803568b60
Egyes helyeken 4 lépésből álló tájékoztatót is nyújtanak, hogy hogyan kell átkelni.
P1100989
A legtöbb helyen a zebra csak két vékony sáv.
P1110002
Szeretik a rikító színű figyelmeztető táblákat.
P1110003
Sok-sok virág a nagy bérházak oldalában is.

P1110004

P1110005
Ki találja ki, hogy mi ez? Tele van velük a város. Majd kapnak egyszer külön bejegyzést is.
P1110008
Ház méretű autók. Szinte mindenkinek ekkora autója van. Éljen a környezetvédelem és a fenntarthatóság.
P1110012
Széles reklámtáblák, mindegyik államnak (és DC-nek is) más-más képpel, színnel. Jó ezeket nézni, vizslatni, vannak egész mesebeliek is. Ezek is érdemelnek majd egy külön bejegyzést.

P1110009

imag2148_16471435524_o
A buszon végigmegy az ablak mentén egy sárga zsinór, ezt kell megrántani, és már jelzett is az ember, hogy le akar szállni. Nagyon praktikus, mert nem kell felállni, és eldülöngélni a busz végében levő gombhoz, hanem csak ülő helyzetben kényelmesen rántani egyet egy zsinóron.
P1110013
A templomok előtt mindenhol ilyesmi tábla van kitéve aktuális hirdetnivalókkal, üzenetekkel.
P1110015
A parkolóóra.
P1110016
Tűzcsap. Kalapos manó.
P1110017
A kukák. Nagyok, szélesek, felülről nyitottak. Nem lehet mellédobni, és sokkal szebben is néznek ki, mint az otthoni rikító narancs, koszos műanyag kukáink.
P1110019
A metró jele, mögötte pedig a tipikus alakú belvárosi “szép utcai lámpák”. Szerintem valami csicsás európai dolgot akartak, de ennyire futotta nekik. Az egész ország ilyenekkel van tele. 
P1110025
Az autósoknak a lámpákat a kereszteződések után helyezik el, ami tök jó ötlet, mert sokkal jobban látható, a piros előtt állónak nem kell a nyakát kitakarva néznie, hogy épp mikor vált zöldre.
P1110027
Ebben az országban nincsenek újságárusok. A magazinokat a szupermarketben lehet megvenni, a napilapokat és ingyenes mindenfélét pedig az út menti kis műanyag ufókból.
P1110021
Az utcanevek nem a házak falán vannak, hanem a sarki lámpaoszlopon. Az autósoknak sokkal könnyebben észrevehető, de a gyalogosoknak is ideális, mert egyszerre két irányban látni az utcanevet és még az adott blokk házszáma is rajta van.

A várost elhagyva is más a vidék képe. Az autópályák nyomasztó világa is érdemel majd egy bejegyzést, de addig inkább ó jöjjön két szép dolog. Ezeket a képeket a netről loptam.

countryside-fence
A fehér kerítés az országút mentén. Szeretem ezeket.
American Country
A tipikus amerikai farm. Tényleg így néznek ki az út mentén.