10 év múlva ugyanitt?

10 évvel ezelőtt jártam először az USA-ban. A harmadév utáni belgyógyászat nyári gyakorlat végeztével repülőre pattantam, és – pár nap kirándulgatás után – 1 hónapot töltöttem önkéntesként az NIH-ben, Washington DC mellett. 1 évvel azelőtt kezdtem el tédékázni (=diákként kutatgatni) az Élettani Intézetben, de úgy, hogy a témavezetőm közben kiköltözött az USA-ba 2 évre. Viszont beígérte, hogy a következő nyáron 1 hónapot náluk tölthetek, erre került sor 2005 augusztusában. Nem gondoltam volna, hogy pontosan 10 év múlva is az NIH-ben, DC mellett töltöm az augusztust, és ugyanabban a laborban fogok dolgozni.

Sajnos az akkor készült képek nagy része elveszett, de azért pár megmenekült. Ezek közül a múlt héten megpróbáltam néhányat újrafotózni, amennyire lehetett, ugyanúgy. Meglepetésemre azok a helyszínek, amiket be tudtam azonosítani, meglepően keveset változtak 10 év alatt. Persze ebben az is benne van, hogy ha az ember a turista-látnivalókat fotózza, azok kevésbé változnak. De szerintem Budapesten egy hasonló projekttel még így is sokkal nehezebb dolgom lenne. Mindenesetre ha valaki összeszámolja a képpárok közötti különbségeket, az írja meg, hányat talált. A beküldők között egy DC hűtőmágnest sorsolunk ki. 🙂

(Mindig a baloldali a régebbi kép.)

De vajon hol leszek 2025 augusztusában?

Reklámok

A melóról 3. – kivel, hogyan

Folytatódik a munkahelyes posztsorozat: a tágabb intézményi környezet és a kutatási téma után jöjjenek a kollégák és a munkahelyi légkör.

Egy tipikus NIH-es labor úgy néz ki, hogy van a főnök, vagy hivatalosabban píáj (PI – prinicpal investigator), és neki a különböző szintű alattvalói: a staff scientist-ek (kb. főállású kutatónak felel meg), és a fellow-k, vagyis munkatársak, akik végzettség szerint lehetnek posztdokok (PhD-val) vagy posztbakok (bachelor, vagyis nagyjából főiskolai diplomával). A posztdokok adják a derékhadat, messze többen vannak mindenki másnál, és jellemzően külföldiek. Olyan sokan vagyunk külföldiek, hogy külön osztály foglalkozik az ügyeinkkel (főleg vízumproblémákkal). A posztbakok kevesebben vannak, és ők inkább amerikaiak, akik a mesterképzés előtt gyűjtenek egy-két évnyi kutatási tapasztalatot. Alattuk már csak a nyári diákok vannak, de ők általában csak 1-2 hónapra jönnek.

A mi laborunk viszonylag kicsi: a főnökön, T-n kívül (ez nem én vagyok, de a blog hagyományainak megfelelően mindenki csak kezdőbetűvel szerepel) egy staff scientist van és négy posztdok (köztük én), és hatunk közül senki sem amerikai. Szóval a laborban nem sokat tanulok amerikaiul, se nyelvileg, se kulturálisan… de ez egyáltalán nem baj.

A nagyfőnök tehát T, aki magyar, de már 25 éve dolgozik az NIH-ben. Szintén az SE Élettani Intézetből indult, és már jó pár magyar posztdokot “nevelt”, köztük az én otthoni főnökömet is. Van tehát összekötő kapocs, de aki azt gondolja, hogy ez látványos előnyt jelent nekem, azt ki kell ábrándítanom: nem kapok kivételes bánásmódot. A közös háttér nyilván óhatatlanul ad előnyöket, de például T az első nap megbeszélte velem, hogy munkáról még akkor is mindig angolul beszélünk, ha kettesben vagyunk. Ez elsőre furcsának tűnhet, és kellett is néhány nap/hét, hogy hozzászokjak, de tulajdonképpen logikus és praktikus dolog. T nagyon okos ember, nyilván nem véletlenül jutott el idáig, de az a jó, hogy közben (viszonylag, amennyire egy ilyen pozíció engedi) közvetlen maradt. Ja, és piros Mini Cooperrel jár dolgozni, ami elég menő, na.

A staff scientist, tehát a kisfőnök, aki egy kicsivel a posztdokok előtt/fölött van, Y, egy koreai kétgyermekes anyuka, akitől én simán elkérném a személyit, ha alkoholt próbálna venni (bár ez a legtöbb ázsiaira igaz). Y 7 éve dolgozik itt, és a saját kutatási projektje mellett ő menedzseli a labor mindennapi működését, ami nem is olyan kis feladat, tekintve hogy nincsenek asszisztensek. De Y ügyesen kiszervezi a dolgokat, rám is bízott már egy-két feladatot, amit keményen számon is kér. De mindig lehet kérdezni is tőle, és a 7 évnyi helyismerete és tapasztalata sokszor kincset ér.

Bár én vagyok a legújoncabb, de a többi posztdok (A, M és N) se dolgozik 2 évnél régebb óta itt, szóval elég nagy a fluktuáció. A, a kubai-spanyol srác van itt legrégebben, és neki ez már nem is az első posztdok állása, szóval duplán veteránnak számít. Ő főleg állatkísérleteket csinál, így napi szinten nem találkozik a munkánk, de gyakran ebédelünk együtt vele meg a nagyfőnökkel. Asszem az ebéd megérdemel egy külön posztot, szóval erről majd később még beszámolok.

M szintén egy koreai lány, és ők nem egyeztek meg abban Y-vel, hogy csak az angol a munkanyelv, így elég sok koreait hallok napközben. Szegény M most elég nagy nyomás alatt van, mert a projektjének egy jó részét megjelentette egy rivális kutatócsoport a Science-ben (nem tudósoknak: az egy nagyon menő tudományos folyóirat), és ezért amilyen gyorsan csak lehet, össze kell hoznia egy cikket abból, ami a másik csoport cikkéből kimaradt, mert különben eladhatatlanná válnak az eredményei. M-nél sikerült bevágódnom azzal, hogy bevezettem a BRET módszer rejtelmeibe (nem tudósoknak: a PhD-m nagyban ezen a módszeren alapult, amit az otthoni laborban magas szinten művelnek), még egy kávéra is meghívott utána. Szóval most már hivatalosan sem volt hiába a sok évi munkám…

N Indiából jött, de a PhD-ját már az USA-ban szerezte, és 2 hónappal előttem kezdett. Amikor néhány hét után kiderült számomra, hogy babát vár, már a nyolcadik hónapban volt (azt hittem, csak nagy a hasa…). Mindenesetre amikor júniusban megszületett a kisfia, azt gondoltam, jó pár hónapra elbúcsúzhatunk tőle. De Amerikában kicsit másképp mennek a dolgok, így N éppen ma jött először újra dolgozni, a babára pedig még pár hétig az anyós, azután pedig a daycare (nagyjából bölcsi) vigyáz majd.

Nekem egyelőre bejön ez a multikulti, ami persze néha nehéz is tud lenni, de azért sokat tanul belőle az ember. És vannak olyan priceless pillanatok is, mint például amikor a kollégáidnak hosszan ecseteled, hogy a főnök tényleg nem komolyan gondolta a szarkasztikus megjegyzését, csak hát ilyen a magyar humor.

Városi vadon

Amikor először jártam Amerikában sok-sok évvel ezelőtt, nagyon tetszett az, hogy a természet, az állatvilág itt mennyire elérhető közelségben van. Európában a rengeteg ember pár ezer év alatt szépen levadászott mindent, a városokban a patkány és a galamb, az erdőkben pedig pár vaddisznó az, ami megmaradt.

Itt egyáltalán nem meglepő az, hogy kirándulás közben medvével fut össze az ember (pár hete megtörtént velem is), vagy hogy a városi arborétum felét lezárják, mert egy sascsalád épp ott kezdte felnevelni az idei fiókákat. De medvék, sasok, farkasok mellett még sok olyan élőlénnyel találkozik a város közepén is az ember, ami otthon elképzelhetetlen lenne.

Úgyhogy kezdjük is a legevidensebbel, a mókusokkal. Amerikában a mókusok olyanok kis túlzással, mint otthon a verebek. A járda közepén szaladgálnak, és séta közben hallja az ember, ahogy ropogtatják a magvaikat a fák tetején. És itt sok autósnak nem csak a madárszarral, hanem a mókusszarral is számolnia kell, amikor reggel épp beülne az autójába. Mi szeretjük őket, mert nagyon aranyosak, és még hónapok után is kuriózumnak számítanak európai kis lelkünknek. Amúgy itt a szürke mókusok terjedtek el nagyon, míg az óceán túlpartján a vörös mókusok az őshonosak. Angliában már megjelentek a szürkék, és kezdik kiszorítani a vöröseket, mert sokkal ellenállóbbak. Úgyhogy lehet, hogy lassan egy gonosz szürkemókusinvázió áldozata lesz az európai kontinens is. De ettől még cukik.

168, 179, 252, 0, 0, 486

Aztán itt vannak az őzikék. Okosabb barátaink azt mondták, hogy ezek igazából szarvasok, de nekem minden barna párosujjú erdőlakó patás őz, amelyiknek nincs hatalmas agancsa és nem vaddisznó. Őzekkel nap mint nap találkozom futás közben az erdőszerű parkban, békésen legelésznek a réteken, vagy épp szembe sétálnak az ösvényeken. T munkahelyén, a kampuszon is szép számban laknak. Teljesen békések, nem félnek az emberektől, így többször láttam már, hogy a civilizációban a kertváros egyik tipikus házikójának tipikus gyepén legelészett épp egy őz.

adeerisseena
A képet loptam, de így kell elképzelni.

Aztán hogy a mókusok és őzikék mellett felkerüljön a giccsben a pont az i-re, nyuszik is szaladgálnak mindenfelé. Ezekről nem tudok sok okosat mondani. Amikor először megláttam egyet, akkor azt hittem, hogy épp valaki kiengedte sétálni a házinyulát, de rá kellett jönnöm, hogy ezek olyasmik, mint otthon a kertben kószáló macskák vagy a sünök: itt nyúlcsaládok élnek a kertek alatt. És tényleg röhejes, amikor a mézeskalács házikók tökéletes gyepén nyuszikák szökdécselnek, amikor megyek reggel a munkába.

Említésre méltóak még az ízeltlábúak. Az embernek akkor tűnnek fel a rovarok, ha vagy nagyon ijesztőek, vagy hangosak, vagy nagyon szépek.  Ijesztőekhez még nem volt itt szerencsém. Hangosak viszont annál inkább vannak. Amit én nem bánok, mert imádom a rovarok duruzsolását. Kedvenceim a kabócák, amik számomra mindig is a Dél és Kína hangos szimbólumai voltak. Magyarországon is élnek pár boldogabb helyen, de Budapestre még nem költöztek fel. Itt viszont tudtam, hogy lesznek, ezért már izgatottan vártam, hogy elkezdjenek zajongani. És június vége felé el is kezdték a koncertjüket. Amerikában két nagy csoportja van a kabócáknak. Vannak fajták, amik minden évben kifejlődnek, ezeket lehet most is hallani. Van olyan fajta, amelyik reggel szeret danolászni, van, amelyik a nap közepén. De a legtöbben az estiek vannak. Ahogy kezd lemenni a nap, elkezdenek koncertezni, és egy órán át meg sem állnak. A kabócák másik nagy csoportja az, amik 13 vagy 17 évente bújnak elő, és özönlenek el egyes területeket. Pár éve volt itt ilyen rajzás, de most még évekig nyugi lesz tőlük. (Bár az ország egyes részein pont most van a rajzás, mert földrajzilag eloszlanak ezek a 13-17 évente kifejlődő fajok, ezért minden évben előbukkannak valahol). Így hangzanak este: https://www.youtube.com/watch?v=U3R7TH0-DFQ

Júliustól pedig a kabócák mellett egy újabb koncertező állatka is felvette a vonót, a lombszöcskék. Ők pont akkor kezdenek el zenélni, amikor az esti kabócák befejezik az aznapi zeneművet. Lombszöcskék otthon is vannak, meleg nyári éjszakákon jól hallani, hogy duruzsolnak az esti fák, de itt más fajok élnek más hanggal: http://ifasgallery.ifas.ufl.edu/entnem/walker/buzz/142sl1.wav Ők kitartóak, egész éjjel, hajnalig nyomják.

Ami pedig még kuriózum itt, azok a szentjánosbogarak. Június közepétől kezdtek el rajzani, és még mindig látni egy-egy felvillanó fénypontot az alkonyi sétáinkon. De amikor a tetőzésük volt, akkor a gyepek fölött szinte folytonos volt a villódzás, és az erdei futásaim közben is voltak olyan részek, ahol villogott az erdő.

És ha már valaki megszól, hogy miért nem írok a madarakról, annak ajánlom a 2. blogbejegyzésünket, ennyire tiszteletreméltó helyet foglalnak el. Amúgy sok vörösbegyet láttunk, amikor nem voltak még levelek a fákon.

Hasonlóan fejezhetném be ezt a bejegyzést, mint az előzőt. Nagyon hiányzik minden otthonról, de ezek a kis városi állatkák pedig otthon fognak majd nagyon hiányozni.

Csörcs

Mindketten úgy nőttünk fel, hogy vasárnap templomba jártunk, egészen a húszas éveinkig. Valamennyire különböző okokból, de mindketten ott hagytuk – vagy ott kellett hagynunk a gyülekezetünket, amiben felnőttünk. Ez nem jelentette azt, hogy a hitünket elvesztettük volna, inkább úgy láttuk, hogy a hitünk más irányba alakul, mint amit a korábbi helyünkön “kijelöltek”. Hála Istennek találtunk otthon egy olyan kis közösséget, amiben mindketten egyfajta otthonra találtunk, rendkívül sokat tudtunk gazdagodni és tanulni az ott töltött pár év alatt.

Nekem azért személy szerint hiányzott valamennyire egy nagyobb gyülekezeti légkör. Az embernek kényelmes volt úgy élnie, hogy hitt abban, hogy van jó és rossz, abszolút igazság, aminek természetesen az ő gyülekezete a letéteményese, és még a szomszéd kerületben levő, amúgy ugyanahhoz a felekezethez tartozó gyülekezet is teljesen ferde utakon jár. Kényelmes így élni, de engem a helyzetem elég korán ráébresztett arra, hogy valami nagyon nincs rendjén, mert az én létezésem, és az, hogy Isten szeret, nem fér bele abba az abszolút igazságba, amit a gyülekezetem magáénak tart. És amikor erről őszintén vallottam, akkor megkértek, hogy inkább távozzak.

Tudtuk, hogy Amerikában annyi féle-fajta egyház van a legvadabb konzervatívoktól kezdve a legkatyvaszosabb liberálisig, hogy itt valószínűleg tudunk találni majd egy olyan közösséget, ahol befogadnak minket, és ahol a tanítást is valamennyire közel tudjuk magunkhoz érezni. (Ilyen egyházi formában otthon nem létezik.) Azt fontosnak tartottam, hogy minél előbb találjunk templomot, mert nagyon nehéz a semmiből kialakítani kapcsolatokat, és az egy jó kiindulási pont lehet barátságok felé. A kérdés csak az volt, hogy a bőség zavarában hogyan induljunk neki?

Mivel nekem református a hátterem, ezért első próbálkozásként a tanításukban hasonló presbiteriánusokat céloztuk meg. Ezeknek is amúgy van sok ága, rengeteg felé szakadtak, de a legnagyobb felekezetük épp idén fogadta el, hogy azonos neműek is házasodhatnak (de a lelkésznek nem kötelező összeadnia őket, ha a hitében ezt nem tartja elfogadhatónak). Úgyhogy húsvét vasárnapján elvonultunk a pár sarokra levő presbiteriánus templomba, aminek a kerítésére épp kitették a szivárványos zászlót. Jó volt, tetszett, sokan is voltak. Elmentünk legközelebb is. Nem volt rossz, de nagyon kevesen voltak, és mind 60 év fölött. A fiatalok inkább a város belsejében laknak. Éreztük, hogy itt nemigen fogunk tudni közösségre találni.

Így aztán egy itteni barátunk ajánlására elmentünk egy belvárosi presbiteriánus gyülekezetbe, amiről ő sok jót hallott. És már az első alkalom után úgy éreztük, hogy na ez az, amit mindig is kerestünk! A mély kálvinizmust keverik azzal a fajta nyitottsággal, kérdésfeltevéssel, modernitással, a világ felé való fordulással, ami felé sajnos otthon még egy református gyülekezet sem mert elindulni (ha pedig egy lelkész esetleg készen állna erre, akkor felülről ellehetetlenítenék). És itt nem csak arról van szó, hogy mindenkit szeretettel várnak, az csak egy kicsiny része, hogy sok éve ott van a kapu fölött a szivárványos zászló “All are welcome” szöveggel. Az persze iszonyat sokat jelent nekem, hogy mi egy párként ott lehetünk T-vel, hogy senki sem ítélkezik, hogy a Pride-ra megnyitották a kapuikat, és idős bácsik, nénik, sokgyermekes családanyák instruálták a legextrémebb népeket, hogy merre lehet mosdóba menni, hideg vizet kínáltak nekik a tikkasztó hőségben, és a lelkész úrvacsorát osztott.

IMAG2143         IMAG2142

Emellett a liturgia apróságai és persze a tanítások azok, amik engem a legjobban megfognak. Egyszerűen nem bezárkóznak, nem az agyonismételt sallangokat verik a fejünkbe 400 éve ugyanazon a módon, hanem próbálnak csavarni a dolgokon. Az egyik ilyen példa, hogy a nyarat kinevezték a “kizökkentés” (disruption) időszakának, és e téma köré szervezték az igehirdetéseket, a különböző programokat. Mert az ember szürke hétköznapjaiban egy felülről jött kizökkentés iszonyat nagy erővel tud hatni. És hogy az egészet jobban megértessék a gyülekezettel, csak úgy kizökkentésképpen egész júniusban visszafelé ment a liturgia. Kezdődött az áldással, a Miatyánkkal, az adakozással, és az Igét is csak az igehirdetés után mondták el, ami elég nagy kihívás elé állította a lelkészeket.

Vagy hogy egyszer úgy volt az úrvacsora, hogy bevittek asztalokat a templomba, és mindenki együtt evett-ivott, ahogy az 2000 éve történt. Vagy hogy az aktuális igét nem monoton hangon felolvassák a Bibliából, hanem saját szavaikkal, izgalmasan elmesélve adják elő, ami sokkal jobban segíti a megértést. Ezen én első alkalommal teljesen megbotránkoztam, de amikor kinyitottam a Bibliám, rá kellett jönnöm, hogy szinte szó szerint ugyanazt mondják, csak átéléssel, egy-egy kacifántos mondatszerkezetet sokkal egyszerűbbé téve. Vagy hogy egy igehirdetés alatt a tanító bevallotta, hogy igazából fogalma sincs, hogy itt mit jelent ez a rész a Bibliában, és hogy lehetne ezt elmagyarázni. Vagy hogy mindenki mondhat imakéréseket. És mindenki felállhat hirdetni. Megvannak a ceremóniák, de az egészben semmi görcs nincs. És még sorolhatnám.

WP_20150531_11_54_17_Pro
Ül a nép az asztalok körül. Sajnos nem látszik jól, az utolsó pillanatban jutott eszünkbe, hogy ezt le kell fényképezni.

Tetszik nekünk nagyon, hogy egy heterogén közösség. Az, hogy nem űzik el a melegeket, nem tette a gyülekezetet “meleggé”. Ott vannak az idős bácsik-nénik, nagycsaládok. Múltkor egy fehér hajú néni állt fel, és teljesen lelkendezve mondta, hogy ő 20 év után van itt újra (gondolom elköltözött a messziségbe), és annyira boldog, hogy nem csak fehér hajakat lát, hanem sok-sok gyereket, sok-sok fiatalt, és hogy mennyire csodálatos, ahogy a kapu fölött ott figyel a szivárványos zászló.

Igazából még lehetne sokáig folytatni. Beleszerettünk ebbe a helybe, az őszinteségébe, az emberiességébe. És amúgy nagy barátságokat nem tudtunk ott kialakítani (majd az itteni kapcsolatépítésről is lesz egyszer bejegyzés), de nem is ezért megyünk már. Rengeteg dolog van, ami hazahúz minket, minden vissza vár, de ez a gyülekezet tényleg olyan, ami otthon még nincs, és talán a mi életünkben nem is lesz. Ez egy olyan dolog, amit itt kell kiélvezünk, amíg itt vagyunk, és a lehető legtöbbet hazavinni abból, amit itt kapunk és átélünk.

Bringás városnézés

Csak röviden. Szombaton itt volt átutazóban 1 napra egy családi ismerős, és úgy döntöttünk, hogy biciklis városnézést csapunk. Ezt az  útvonalat jártuk be (32 km):
bike_map

Mi közbringával (helyi bubi) mentünk, így félóránként “lovat váltottunk”. A végére jól elfáradtunk, és mivel a naptej otthon maradt, rákvörösre is égtünk.

De azért nagyon élveztük. Olyan helyeken is jártunk, ami legalább egyikünknek új volt. De sajnos nem vittünk fényképezőt, így csak a térkép marad. Sorry.

Akit érdekel, itt klikkelhető, nagyítható formában is megtalálja.