30. Odalefelé.

Múlt héten engem is elért a félelmetes szám, én is 30 lettem. Nagyon jó belegondolni abba, hogy ezt a harminc évet eléggé sikerült kimaxolni, csodálatos emberek vettek körül, több helyen éltem, rengeteget tudtam utazni, négy szakot végeztem, és elfogyasztottam jó pár munkahelyet is, mindig valami egészen mást csinálva. Remélem a következő harminc sem lesz egy állóvíz, és ez azt hiszem leginkább rajtam fog múlni.

A szülinapom T jóvoltából nagyon jól sikerült. Reggel egy nagy doboz várt, tele mindenféle jósággal, amit az otthoniak küldtek – azt hiszem azzal a hátsó szándékkal, hogy honvágyam legyen. Tök jó volt mindenféle magyarországi cuccnak örülni, rácsodálkozni. Olyan jó tudni, hogy ebben a nagy országban élve is tartozunk valahova, van egy kapcsolódási pontunk egy különleges országhoz, tudjuk, mi az, hogy Pilótakeksz és puli kutya.

P1110596 P1110621

Este elmentünk enni egyet, ahol megkaptam egy három darabból álló rejtvény első darabját egy képeslapon. Majd másnap jött még egy darab. Addig kombináltam, amíg meg nem haragítottam T-t, mert a két darabból majdnem kitaláltam, hogy mi lesz az utolsó mozaikkocka: odáig jutottam, hogy valamelyik hónap 19-én az egyik itteni repülőtéren kell lennem 8 órakor (DC-nek három reptere is van). Azt nem tudtam, hogy mi megyünk-e majd valahová, vagy valakik jönnek látogatóba, de ez csak valami jót jelenthet! A szeptember 19-ét, szombatot kizártam, mert pont aznap estére szerveztem le az itteni barátainkat egy közös kis ünneplésre a lakásunkba.

Aztán péntek délután munkából hazafele menet viszont T annyira furcsán viselkedett a telefonban, hogy hirtelen összeállt a kép, hogy valószínűleg az én szombati szervezkedésemen, Facebook-meghívóimon mindenki nevet, mert igazából senki sem fog szombaton eljönni, helyette már most este ott lesznek a vendégek, és várhatóan másnap reggel 8-kor kell a reptéren lenni. Hazafele menet helyére került egy csomó bizonyíték is a fejemben (miért is vett meg T minden papírtányért, alkoholt már napokkal korábban, amikor úgy volt, hogy szombaton egész nap erre készülünk majd stbstb.), így aztán nyugodtan konstatáltam az ajtónk előtt, hogy nagy zajok szűrődnek ki a lakásból. Visszaosontam a végtelen folyosónk végére, ahol aztán felhívtam T-t, hogy még egy idő, mire hazaérek, mert még bevásárolnék ezt-azt… Hadd legyen kicsit ideges. Majd 1 perc után hirtelen betoppantam.

Az este nagyon jól sikerült, jó volt látni, hogy ilyen rövid ittlét alatt tudtunk annyi barátot szerezni, hogy megtöltsék a kis lakásunkat. Több különböző társaság, ember össze volt eresztve, ami Magyarországon sokszor kisebb csoportok kialakulásához tud vezetni, de az amerikaiak az ismerkedésben nagyon profik, és pillanatok alatt mindenki mindenkivel lelkesen csacsogott a legkülönfélébb kombinációkban, jó volt ezt látni. Majd miután elment a nép (tiszta filmszerű volt, ahogy a banda nagy zsongva távolodott a végtelen folyosón, egyre kisebbé válva), megkaptam az utolsó lapot is T-től, melyben tényleg kiderült, hogy pár óra alvás után indulunk a reptérre. Na de miért?

Mindig fantáziáltam, hogy milyen jó lenne egyszer úgy felszállni egy repülőre, hogy gőzöm sincs, hogy hová megy. T ezt az élményt szerette volna megadni. Amit szinte sikerült is, de persze technikai okok miatt a reptéren meg kellett tudnom, hogy a cél a Délen is túli túl, Miami. Aki ismer, az tudja, hogy én magamtól mindig dél felé venném az irányt, ennél délebbre az országban pedig már nemigen lehet eljutni.

Úgyhogy pár óra után egyszer csak a forró trópusokon találtam magam. Azért furcsa úgy utazni, hogy kimarad a várakozás, a szervezés, fél órám van bepakolni (annyi segítséget se kaptam, hogy hány napra megyünk, és hogy kell-e pulcsi, túracipő vagy fürdőgatya), és a repülőn is annyira álmos vagyok, hogy nem fogom fel az útikönyv mondatait. Teljesen valószerűtlen volt az egész, ráadásul szegény T is nagyon elfoglalt volt az utóbbi napokban, így a szálláson és a repjegyen kívül ő sem intézett, ötletelt igazán semmit. Így aztán ott álltunk az egyik Miamival összenőtt kertváros szélén, 110 km-re (!) magától Miamitól, hogy akkor most merre is?

És én valamiért azt hittem, hogy a két és fél napos floridai kalandunkat majd ügyesen bezsúfolom a mostani bejegyzésbe képekkel, élménybeszámolóval és magvas gondolatokkal, de azt hiszem ezt magam sem gondoltam teljesen komolyan. Úgyhogy legközelebb majd ez következik. Addig is előzetes: Vajon túléli I és T a találkozást az aligátorral? És miféle fenevad tanyázik a Burger King előtti fán? Hogy kerültünk egy 60-as évekbeli sci-fi űrvárosába? Hamarosan mindenre fény derül!

Reklámok

És én, hogy érzem itt magam?

Ha már I ilyen szépen összefoglalta múlt héten, hányadán is áll ezzel a külhoni léttel fél év után, úgy gondoltam, illene nekem is hozzáfűzni néhány mondatot, csak röviden.

Közös történetünk során már elég sokszor volt úgy, hogy valami mindkettőnknek tetszett, jó vagy érdekes volt, de egészen más okból. Többször előfordult, hogy amikor a moziból kijöttünk, az első mondatban megállapítottuk, hogy mindkettőnknek tetszett a film, aztán a második mondatnál rájöttünk, hogy a másik pont azt szerette benne, ami nekünk kevésbé tetszett, és fordítva. Valahogy így vagyunk, vagyok ezzel az Amerikával is.

olvasásának folytatása

Hogy érzem itt magam?

Pontosan fél éve érkeztünk ide, ezért itt az ideje egy kicsit számot vetni, és  arról is írni, hogy igazából hogyan is érzem magam itt. Nem akarok T nevében is írni, ezért nem arról írok, hogy hogy érezzük magunkat itt, bár persze biztos van egy kollektív “hogyisvagyunk”-tudatunk, és hatunk is egymásra.

A külföldre szakadt emberek hajlamosak arra, hogy csak mindenféle pozitív dologról írjanak, a Facebook tele van fantasztikus fotókkal, menő kilátásokkal az ablakból vagy a teraszról (legyen lehetőleg egy borospohár is képben), csodálatos tájakkal és élményekkel. A nehézségek, a küzdelmek, a szar a legtöbb esetben valahogy kimarad. Ezt sosem értettem. Ilyenkor az ember magát akarja becsapni vagy az ismerőseit? Mert nem hiszem, hogy csak rózsaszín dolgokból állna egy külföldre szakadt ember élete. De lehet, hogy bennem van a hiba. Mindenesetre én próbálok a legőszintébb lenni ebben a blogban, ezt szerintem észrevettétek, és nem csak a szépről, jóról írni, hanem a sok nehézségről, elkeseredésről is (ld. pár korábbi bejegyzéseim).

De visszatérve a fenti kérdésre az a válaszom, hogy alapvetően jól érzem magam. Bár ezzel az engem jól ismerők nem lesznek okosabbak, mert erre a kérdésre majdnem mindig ezt válaszolom, és akkor komolyan is gondolom, mert olyan embertípus vagyok, aki szinte mindenhol jól tudja érezni magát és remekül ellenni. Ami inkább foglalkoztat, az az, hogy ha otthon maradtam volna, akkor jobban érezném-e magam? Erre nem tudom pontosan a választ, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy valószínűleg nem. De rosszabbul sem.

Azt mindig mondtam és mondom, hogy ide nem azért jöttünk, hogy jobb legyen nekünk, hogy jobb életünk legyen itt. Nem menekültünk semmi elől. Nekem az otthon töltött utóbbi 3-4 év a legboldogabb, legteljesebb időszaka volt az életemnek, és ebből a nagy boldogságból téptem magamat ki, és ültettem át magam más földbe. De azt hiszem abban, hogy próbáltam otthon mindent magamba szívni, a legtöbb kapcsolatomat teljesen megélni, nagy szerepet játszott az is, hogy tudtam, hogy elmegyünk, és egy egy pár évre ott kell hagyni mindent.

T-t alapvetően szakmai szempontok vonzották ide, engem meg T-n kívül a kaland. Már hat éve visszajöttem Kínából, és hiányzott nagyon a környezetváltozás, a mindennapos felfedezések és váratlan élmények lehetősége, hogy újra “challengeljem” önmagam (erre mi a magyar megfelelő? kipróbáljam önmagam?) szakmailag és társadalmilag. Ha otthon maradtam volna, akkor bármennyire is sok örömöt és boldogságot tudnék meríteni a körülöttem élő emberekből, mindig vágyódtam volna más után, és félő, hogy belefásultam volna a mindennapokba, a céltalanságba. Ezért is volt jó, hogy másfél éven át közelgett Amerika, így lehetett mit várni, lehetett mitől félni, lehetett minden otthon töltött utolsó pillanatot kihasználni.

Aztán idecsöppentünk a semmibe. Az első kemény hónapokat az segített kibírni, hogy megvolt a kalandfaktor. Minden utcasarok, minden ház, minden ember, minden szituáció új volt, és ezt élveztem, akkor is, amikor nem tudtuk, hogy hol fogunk három nappal később lakni, hogy hogy húzzuk ki a hónap végéig, hogy mennyi ideig leszek munkanélküli, vagy hogy kik lesznek az új ismerőseink, barátaink. Aztán szépen elrendeződött minden (sokkal hamarabb, mint gondoltuk), utolsóként az, hogy lett állásom. Lassan kialakult itt egy életünk, a maga mindennapi szürkeségével és rutinjával.

Azt lehet mondani, hogy minden adott ahhoz, hogy elkezdjek unatkozni. Voltak napok, amikor ettől megijedtem. Erre rásegített az is, hogy Amerika nem a földkerekség legizgalmasabb része, és DC-t és környékét kiismerve pár hónap után már nem kezdtek el meglepetések érni. Azt hiszem három fő dolog segít abban, hogy mégse érezzem itt unalmasnak az életet. Az első a munkám. Erről ígérem, nagyon hamar írok, most elég annyi, hogy gyakran úgy érzem, hogy nekem van a legszürreálisabb, legfurcsább állásom az egész világon, ami a legváratlanabb feladatok elé tud állítani, akkor is, ha nem ez lesz a karrierem csúcsa. A második az, hogy az itteni életet is megpróbálom nem adottnak, örökké valónak felfogni, hanem olyannak, ami pár évig tart. Próbálok minél többször rácsodálkozni, hogy mennyire furcsán más ez a világ itt Magyarországhoz képest (pozitív és negatív értelemben is), és örülni annak, hogy erre a pár évre egy teljesen más világban élhetek. Ami pedig a legjobban segít, az pedig az, hogy tudom, hogy decemberben megyünk haza látogatóba, amit már nagyon várok. Azt hiszem hosszú távon csak otthon, a családom és a barátaim között tudnék boldog lenni. De ahhoz, hogy még inkább értékelni tudjam azt a sokat, ami otthon van, ahhoz nagyon fontos, hogy átéljem ezt, ami itt van most.

Úgyhogy igen, alapvetően jól vagyok. Nem teraszon boriszogatósan és facebook-megosztós felvágósan, egyszerűen csak minden oké itt. Lerendeződött minden körülöttünk, iszonyatos sebességgel peregnek a napok, hetek, hónapok, vannak kapcsolataink, hétvégére szervezünk kis programokat magunknak, kialakítottunk egy életet itt. Ami sok dologban nem olyan intenzív, mint otthon, mert más a kapcsolataink mélysége, más a város, de Amerika a maga “mássága”, idegenszerűsége miatt érdekessé teszi a mindennapokat. Így amit egy időre elvesztettem otthon, azt pótolja más, és így a mérleg elég jól kiegyenlítődik.

Úgyhogy köszönöm a kérdést, jól érzem magam. De nagyon várom a karácsonyt!

Út a megsemmisülésbe

DC vizuálisan nem egy izgalmas város. Amerikai szinten persze menő, építészetileg is viszonylag a helyén van, de Budapest túl magasra tette a lécet. Ezért DC-ben nem szeretek sétálni. Pedig amúgy imádok sétálni, otthon direkt megállókkal korábban leszálltam a metróról, és boldogan baktattam, élveztem a várost, a nyüzsgést, a szépet, az életet. Itt unalmas sétálni, mert az épületek nekem unalmasak, kevés helyen van igazi nyüzsgés, és a legtöbb utca teljesen ugyanúgy néz ki. Ezért ahova lehet, oda közösségi biciklivel közlekedek (mert a metrónál nyomasztóbb és a buszoknál lassabb közlekedési eszköz nem létezik itt).

Viszont létezik egy út, ami teljesen kimaxolta a monotonitást és egyhangúságot. Ez itt a mi fekete lyukunk, ahol megszűnik tér és idő, ahol feloldódunk a fullasztó nyári melegben. Ez a Military Road. Ez az út köti össze a mi sugárutunkat egy másik nagy sugárúttal, ahol a metrómegálló is van. Ezért mindenképp végig kell rajta mennünk. Sokszor. Néha naponta többször is.

military road
A teli piros az a rész, amin nekünk mennünk kell.

Ez egy bő 1,5 km-es, nyíl egyenes út, bár annyi izgalom van benne, hogy kis szintkülönbség található benne. Amikor életemben először végigmentem rajta, amikor ideköltöztünk, nagyon lelkesedtem érte. Hogy “egy milyen szép, barátságos, fás úton lehet a metróhoz sétálni, végre nem a Kis Stáció utca kutyapisijein kell ugróiskolázni!” Viszont ez a szép, barátságos és fás utca hosszú, és a századik végigsétálás után roppant unalmassá válik. Itt nincsenek szép homlokzatok, nincsenek menő épületek, nincsenek emberek, még egy trafik, egy autószerelő műhely, semmi sincs. Csak egyhangú házak végtelen sora.

Reggelente már látásból ismerek embereket, akik szintén nekiveselkednek ennek a fekete lyuknak, és együtt vonulunk szép egyenesen a végtelenben, és lélegzünk fel, amikor kiérünk a túloldalán, hogy “huhh, most sem szippantott be örökre minket”. Otthon T-t ritkán tudtam csak rávenni arra, hogy a Kálvin tértől a körútig ne a Baross utca koszában és szmogjában, hanem a hangulatos Reviczky és Krúdy utcákon menjünk, mert az “50 méter kerülőt jelent”. Itt T már azért könyörög, hogy inkább kerüljünk, és menjünk másik utcán. A gond csak az, hogy a többi utca még a Military Roadnál is unalmasabb, mert ott még autók is alig közlekednek.

Amúgy ha másik irányba indul az ember az úton, akkor sokáig hasonló ingerszegénységben részesül, de aztán pár mérföld után eljön a katarzis, és az út befut a város erdejébe, keresztülmegy a patakon, és egy dimenziókapuként átér a város keleti felébe, ahol máshogy néznek kis az emberek és a házak. És onnan kapta az utca a nevét, hogy a polgárháború idején az út mentén több erőd is állt.

A növényzet amúgy jó, hatalmas fűzlevelű tölgyek sorakoznak rajta, alkonyatkor pedig emiatt a kabócák zúgása dob egyet rajta.

Félre ne értsen senki, nem jutottunk itt el az emberi kiteljesedés és jólét olyan magas fokára, hogy egy békés kertvárosi útról panaszkodjunk, ez a bejegyzés nem arról szól. Egyszerűen ez az út szerves részét képezi az itteni mindennapjainknak, a napi végigmenések közbeni megsemmisüléseink sokat adnak az itteni hangulatunkhoz, és mire hazajutunk pár év múlva, bőven lesétáljuk rajta a Kék Túrát. Lehet hogy többször is. Ez a mi itteni életünk része, és bármennyire is utáljuk, könnyen lehet, hogy amikor megkérdezik majd otthon, hogy mi hiányzik innen, akkor majd azt fogjuk mondani, hogy “hát a Military Road”.