Na még egy utolsót

Múlt héten volt a második évfordulója annak, hogy Amerikába érkeztünk. Még ráteszünk egy utolsó évet. Lassan indul egy hosszú visszaszámlálás az utolsó itteni tavasszal, húsvéttal, július 4-gyel és hasonló utolsókkal. E fordulópont tiszteletére pedig jöjjön egy kis helyzetjelentés, hogy hogy vagyunk, és miért maradunk még egy évet.

T kutatómunkája egy olyan vízumkategóriába tartozik, amit először legfeljebb két évre adnak meg, majd utána ezt lehet hosszabbítgatni maximum öt évig. Amikor évekkel ezelőtt megtalálta T-t ez a lehetőség, akkor az volt a fejünkben, hogy ez alapján legalább két évre tervezünk, de jó lenne lenyomni azért hármat. Miért pont hármat? Mert egy rendes kutatáshoz sok idő kell. Igazából egy rendes kutatáshoz még három év is kevés. Mert akartunk egy nagyot markolni az itteni életből, a Föld ezen szegletéből, hogy tényleg úgy érezzük, hogy ÉLTÜNK itt. Hogy átéljünk többször ugyanolyan ünnepeket, évszakokat, barátokat szerezzünk és veszítsünk, hogy esküvőkön járjunk, hogy fizetésemelésről tárgyaljak a főnökkel, hogy bérleti szerződést hosszabbítsunk, hogy legyen több éves hiteltörténetünk, hogy hagyomány legyen a karácsonyi forraltborozás nálunk, hogy minél több helyre elutazhassunk. Hogy ne csak a felszínen kóstolgassuk ezt a világot, hogy ne csak olyan legyen az egész, mint egy pár hónapos egyetemi ösztöndíj.

Ezekre talán három év elég. Viszont a több már túl sok. Mert három-négy év már elég ahhoz, hogy az emberben kezdjenek gyengülni azok a szálak, amik az otthonhoz kötik. Amikor már erősebbek lesznek az itteni emberi kapcsolatok az otthoniaknál. Amikor már túlságosan elhalványodnak az otthon emlékei. Amikor már túl sok külön élmény ér minket és az otthoniakat, és már nem tudjuk olyan könnyen felvenni a beszélgetés fonalát. Amikor már különböző irányba változunk.

A fentiek alapján három évben céloztuk még az ittlétünket, azzal a zárójellel, hogy ha két év után nem alakulnak jól a dolgok, akkor legfeljebb nem hosszabbítunk. Hát hosszabbítottunk. De a tervünk nem változott. Még egy utolsó évet maradunk, többet nem.

Több ismerősünk meg szokott lepődni azon, hogy elszántuk magunkat arra, hogy jövőre hazaköltözzünk. Mert jó életünk van itt, remek dolgunk van, kiépítettünk itt egy tökéletesen kellemes életet barátokkal, biztos állással, szép környezettel. Maradhatnánk, ha akarnánk. Tudnánk T programját a maximum öt évig hosszabbítani. De az én főnököm is komolyan felajánlotta, hogy szponzorálna úgy, hogy egy életet itt tudjunk tölteni. És azt hiszem 100-ból 99 ember lecsapna egy ilyen lehetőségre. Akkor meg mégis miért nem maradunk?

Eleve nem egy jobb élet reményében jöttünk. Nekünk jó volt otthon. Nem azért mentünk külföldre, mert jobb fizetést akartunk vagy mert nem bírtuk az otthoni állapotokat. Azért jöttünk, hogy fejlődjünk, tanuljunk, kihasználjuk a lehetőségeinket, hogy kalandozzunk, hogy kilépjünk a komfortzónánkból. Mi egy jó és boldog életet hagytunk hátra, amibe mindig is visszavágytunk, és amit folytatni szeretnénk. Könnyedén folytathatnánk itt az életünket (és ez egy fantasztikus, de egyben nagyon félelmetes tudat is), de az azt hiszem sose tudna olyan boldog lenni, mint az otthoni volt. Lenne egy csomó dolog, ami sokkal jobb lenne itt. De ez a világ mindig idegen lesz számunka, és mi mindig idegenek leszünk benne. Ez egyszerűen nem a mi helyünk.

A városba se szerettünk bele, próbálkoztunk két évig, de valahogy nem tudunk kötődni hozzá. Érdekes módon jó pár város van, amibe rögtön beleszerettünk, és úgy voltunk vele, hogy mennyivel jobb lenne ott élni, mint DC-ben. De T munkája ide dobott ki minket. Azt nem tudom, hogy ha rögtön jobb helyre kerülünk, akkor most mennyivel lenne másabb ez a bejegyzés. Ez egy izgalmas kérdés, amire sosem fogom megtudni a választ.

Emellett mi nagyon európaiak vagyunk, és nem igazán vonz minket az amerikai álomvilág. (Ezekről már korábban részletesen írtunk itt és itt.) Nekünk sokkal fontosabb a család, a közeli barátok, egy izgalmas város. Hogy ne csak autóval lehessen közlekedni a kihalt városokban, hogy az emberek műmosolya mögött ne rögtön falakba ütközzünk, hogy értsük a másikat és ők is értsenek minket. Mi sosem fogunk tudni ide tartozni.

Ettől függetlenül hatalmas élmény itt lenni, egy másodpercét sem bánjuk, mert rengeteget kaptunk és kapunk. Nagyon sokat tanulunk önmagunkról, a szakterületünkről. Nagyon sokat tanulunk a minket körbevevő emberektől, az itteni kultúrától. Mert sokat szapulom ezt az országot, de egyben lenyűgözőnek és egyedinek is tartom, rengeteg olyan tulajdonsággal az emberekben és a kultúrában, ami sehol máshol nincs meg, és amit jó lenne jobban elsajátítani. Reméljük, valamennyit sikerül majd hazavinni belőle.

De nagyon hiányzik az otthon, a család, a város, minden. Igazából már most szívesen költöznénk haza. De akkor meg mégis, mi a csudának hosszabbítottunk egy évvel? Mert T kutatásának, karrierjének nagyon jót tenne még egy itteni év. Mert még több helyet meg szeretnénk ismerni ebben az országban. Mert kicsit több pénzt félre tudunk tenni. Mert eleve három évre terveztünk, és kicsit kudarcnak éreznénk, ha két év után hazasomfordálnánk. Mert még egyszer jó lesz végigélni az itteni évszakokat, ünnepeket, kapni még egy évet az itteni barátainkból, emberekből. Mert ha hazaköltözünk, ennek egyszer s mindenkorra vége szakad.

Csütörtöktől azt mondhatom majd, hogy hivatalosan is kevesebb mint egy év. És ezt jó lesz végre kimondani! Az már elrepül majd. Vágyunk haza. De közben szomorúság és félelem is van bennem. Mert ez már a búcsúév. Nagyon sok dolgot el kell majd innen engednünk, amit sosem kapunk vissza. Embereket, élményeket, munkahelyet, lehetőségeket. (Ilyen téren sokkal könnyebb volt Magyarországot elhagyni, mert tudtuk, hogy mindent, majdnem mindent visszakaphatunk). Innen elmegyünk, és ez lezárul. És az otthon nem pont olyan lesz, mint ami álmainkban él. Újra fel kell majd építenünk a kapcsolatainkat. A karrierünket. Ért minket három évnyi erős benyomás, amivel sokszor nem fogunk majd tudni mit kezdeni otthon. Nem tudjuk majd kivel megbeszélni. Rengeteg dolog fog hiányozni innen, amit nem tudunk majd pótolni. Kína mellett már Amerika is napi szinten hiányozni fog majd. Egy kicsit tovább osztódik majd a lelkem, és jobban megszakad a szívem. És ott fog mindig motoszkálni a fejünkben, hogy mi lett volna, ha maradunk? Biztos, hogy a legjobb döntést hoztuk?

Úgyhogy én ezekkel a vegyes érzelmekkel indítom az utolsó itteni évet. Várom, hogy gyorsan elteljen, mert már olyan jó lenne végre otthon lenni. De teljen ez az egy év úgy, hogy minden pillanatot meg tudjunk őrizni magunkban, mert ennél több nem lesz. Jó lesz otthon, tudom. Otthon van a helyünk. De azért félek is a hazatéréstől. Majd segítsetek.

 

És igen, már csak egy év. Aki még meg akar látogatni minket, annak ez az utolsó lehetősége, most jöjjön, és ne az utolsó pillanatban. Ha valakit érdekel Amerika, annak mindenképp sokkal nagyobb élmény velünk tölteni kis időt, mint egyszerű mezei turistaként, mert mi tudunk magyarázni, bevezetni, odavezetni, átélni (és DC-ben ingyen lakhelyet biztosítani). Gyertek!

 

 

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s