New York, New York

Nemrég megjelent egy újabb lila paca itt jobboldalt a térképen. Ez a paca hivatott jelezni, hogy már jártunk New York államban. Ugyanis itt az USA-ban két hete volt egy hosszúhétvége (Columbus Day), és mi ezt kihasználva felbuszoztunk a Nagy Almába 3 napra.

New York az New York. Tényleg semmihez sem hasonlítható, és elég nehéz megragadni akár írásban, akár képekkel a hangulatát. De azért teszek egy próbát.

New York elképesztő fordulatszámon pörög, éjjel-nappal. Nincs igazán olyan, hogy csúcsidő, mert az utcán/járdán/metróban/parkban/akárhol mindig sokan vannak. DC viszonylagos unalma után nagyon jól esett nekünk megmártózni a nyüzsgésben, de azért hazafelé buszozva már arról beszéltünk, hogy hosszú távon mennyire fárasztó lehet ott élni. És meglepő módon felerősítette a honvágyunkat, mert bár New Yorkhoz nyilván nem mérhető, azért Budapest DC-hez képest mégis csak egy nyüzsgő város.

Külön már mindketten voltunk New Yorkban korábban, 1 ill. 2×1 napot, akkor a kötelező turistalátványosságok egy részét (pl. Empire State Building) már kipipáltuk. A mostani 3 napban az volt a célunk, hogy a város hangulatát megérezzük kicsit. Így hát nem is nagyon csináltunk mást, mint hogy nagyokat sétáltunk meg metróztunk.

A teljesség igénye nélkül:

  • átsétáltunk a Brooklyn hídon, ahol iszonyatos tömeg volt és kész szerencse, hogy nem ütöttek el a száguldozó biciklisek
  • ettünk kínai tésztalevest Chinatownban, és közben figyeltük, ahogy a szemközti zsinagóga lépcsőjén ülő fekete rasztahajú srác a rabbival beszélget
  • belekeveredtünk egy utcai parádéba, amit a helyi tajvani származásúak rendeztek a nemzeti ünnepük tiszteletére
  • meglestük a vasárnap délelőtt templomba igyekvő fekete családokat Harlem utcáin
  • átsétáltunk a Central Park-on hosszában, közben üldögéltünk a szép őszi napsütésben, tóban úszkáló ékszerteknősöket néztünk, perecet ettünk, meg ilyenek
  • megnéztük a World Trade Center emlékhelyet
  • átkompoztunk Staten Island-re, közben megcsodáltuk Manhattan felhőkarcolós látképét és a Szabadság-szobrot világosban, majd visszafelé sötétben is
  • lerobbant alattunk egy helyi busz Staten Island közepén (ami egyébként olyan, mintha Rózsadombot és Pécelt összegyúrták volna: egy gazdag, de álmos előváros)
  • vettünk Milka csokit egy bolgár kisboltban Queensben, tejkaramellát egy lengyel boltban Brooklyn hipszter negyedében
  • reggeliztünk sajtos-sonkás pitét egy görög kajaboltban és ebédeltünk helyben összedobott szendvicset egy brooklyni deliben

Ami leginkább megfogott minket, hogy ahogy sétáltunk, sosem tudtuk, hogy legközelebb milyen ember jön szembe. És itt nem csak a bőrszínre, származásra gondolok (arra is), hanem nagyjából minden másra is. Az volt a benyomásunk, hogy itt úgy élnek együtt nagyon különböző hátterű, vallású, öltözködési stílusú, anyagi helyzetű, stb. emberek, mintha mi sem lenne természetesebb ennél a koncentrált sokszínűségnél. Valahogy harapni lehetett egymás elfogadását a levegőben. Nyilván nem ilyen egyszerű a képlet, és ha több időt töltünk majd ott (mert hogy visszamegyünk még, az biztos), biztosan árnyalódik majd ez a kép, de mégis jó volt ezt beszippantani egy kicsit.

És akkor a végére pár kép, csak úgy ömlesztve:

Dolgozom

T mindig javasolja, hogy blogot/twittert kellene vezetnem a munkahelyi élményeimről, annyira furcsák és szórakoztatóak tudnak lenni a napjaim. Hát akkor végre következzen az, hogy miért.

Valahol ott hagytam abba nyár elején a történetet, hogy sikerült munkát találnom. Azért vártam annyit azzal, hogy írjak is róla, mert igazából nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy mit is csinálok. És még most sem teljesen tudom.

Mielőtt idejöttünk volna, úgy gondoltam, hogy két irányba mennék szívesen. Vagy olyasmit csinálnék, mint amit otthon csináltam, és Amerika szépen beilleszkedne a folytonos és unalmas karrierívembe. Vagy valami gyökeresen eltérőt, kihasználva a helyzet adta lehetőségeket. Igazából az utóbbi jobban csábított, de féltem attól, hogy majd hazatérve nem fog jól kinézni az önéletrajzomban 3 évnyi pincérkedés, bárpultosság vagy ilyesmi, pedig amúgy tök szívesen csinálnám. A mostani munkám azért jó, mert valahol a két opció között helyezkedik el. Az elején kicsit bizonytalan voltam, hogy jó-e ez így, mert így se íze se bűze az egésznek, de pár hónap után úgy érzem, hogy nagyon jól van ez így. Rengeteg újat tanulok szakmailag, üzletileg, mégis annyira más az egész, hogy kaland minden nap.

Ez volt az az egyetlen álláshirdetés, amit az önéletrajzom elküldése után nem mentettem el a szépen karban tartott Excel táblázatomba, mert annyira nem passzoltam az egészhez. Jellemző, hogy senki olyan nem hívott fel, akihez a szakmai tapasztalataim alapján teljesen illettem volna, viszont innen megkerestek, és gondban is voltam az elején, hogy mi is ez az egész, mert már nem emlékeztem arra, hogy beküldtem volna bármit is. Ember tervez… A pozi neve amúgy Executive Assistant / Marketing Assistant volt, ami nem hangzik rosszul, és tudtam azt is, hogy egy szintet vissza kell lépnem szakmailag, hogy el tudjak helyezkedni kelet-európai, csak rövid távon itt levő “bevándorlóként”. Viszont az álláshirdetésben több évnyi ingatlanbizniszben eltöltött tapasztalatot és anyanyelvi spanyol nyelvtudást vártak még el. Ezek közül egyik sem volt meg. Mégis behívtak, majd felajánlották az állást, én pedig lecsaptam rá, mert izgalmasnak hangzott. Na meg bármilyen munkát elvállaltam volna.

Alapvetően egy 35 éves srácnak, C-nek vagyok valamiféle asszisztense, mindenese, ő amúgy operations managernek hív, ha be akar mutatni, de amúgy annyira komoly szinten nem vagyok a valóságban. C az a fajta vállalkozó típus, aki mindenben meglátja az üzletet, és mindenből pénzt csinál. Főleg ingatlanban utazik: van egy kis ingatlanközvetítő cége, bár ezt inkább már csak hobbiból csinálja; van egy cége, amelyik ingatlanok adás-vételének a jogi-bürokráciai ügyeit intézi (ezekre itt külön cégek szakosodnak, settlement vagy title company a nevük); ezen kívül megvesz lerobbant házakat, amiket aztán felújítva elad; és feltuningol kétlakásos sorházakat, amiket airbnb-ben ad ki, amivel itt rengeteget lehet kaszálni (simán havi 5-6000 dollárt). Ezekhez nekem az ég világon semmi közöm nem volt korábban, főleg nem az amerikai ingatlanbizniszhez, úgyhogy úgy csöppentem bele ebbe a világba, mint egy mászni is alig tudó fejletlen kengurubébi (ugye tudjátok, hogy születik a kenguru?).

A szituáció idegenszerűségére pedig rátett még egy lapáttal az, hogy nekem C családi házában kell dolgoznom, C dolgozószobájában. C-nek pedig van családi élete, egy 3 és egy 4 éves gyerkőce, felesége, akik ugyebár ott élik az életüket. Én pedig ott dolgozom mellettük. C pedig sokszor egész nap nincs otthon.  Én pedig néha így teljesen egyedül vagyok egy pöpec családi házban. Vagy bejönnek a gyerekek bújócskázni, fogócskázni, vagy az ölembe ülnek, és próbálják széttúrni a dolgozószobát. Vagy jönnek az esti vendégek vacsorára. Vagy nekem kell elintéznem a légkondiszerelőt, ha nincs otthon senki. Egyszer a gyerekekért el kellett menni az ovi elé.

Belecsöppentem egy család hétköznapjaiba. Jóban vagyok C Mamával, C Papával (ők Dél-Amerikából jöttek, C második generáció, a felesége viszont szőke hajú amerikai. A gyerkőcökkel C spanyolul beszél), C anyóssal, C sógorral, C közeli barátaival… C tök idegenként beengedett a családi és üzleti életébe teljes bizalmat megszavazva nekem.

És hogy miket is csinálok ebben a furcsa környezetben? Mindent, ami C-nek épp eszébe jut. Van, aki ingatlanközvetítőnek hisz, van, aki könyvelőnek. Mutattam meg már 1,5 millió dolláros házakat érdeklődőknek, sikerült is egyet kiadnom az ausztrál nagykövetségnek. Adásvételi, bérleti szerződéseket írok. Én számolom és fizetem ki az ügynökei jutalékát. Van bérlő, aki engem hív, ha valami baja van a kivett lakásával. C megszakította a szerződését két külsős könyvelőjével is, azt gondolván, hogy nekem menni fog három különböző cégének a könyvelése (és persze a korábbi káosz kitisztítása). Fizetem az alkalmazottjait, és próbálom kibogozni, hogy hogyan kell három különböző adóhatóságnak fizetni (szövetségi, DC és Virginia). Felállítottam egy ügyfél-kapcsolati rendszert (amúgy eddig marketinggel foglalkoztam a legkevesebbet). Vezettem már vagy 10 különböző autóját (mert autók bérbeadásával is üzletelt). Napi szinten beszélek a washingtoni közműszolgáltatókkal, mert mindig van valami gond a felújítási munkálatok körül. Néha futárt kell játszanom, és dokumentumokat fuvaroznom ide-oda. Csütörtökön egy adag törülközőt és hajszárítót kellett leszállítanom egy airbnb ingatlanába, ahol úgy örültek nekem a vendégek, hogy borravalót adtak. Én szervezem össze az airbnb-s ingatlanainak a takarítását, amit C dél-amerikai nénikéi csinálnak, mindezt természetesen csakis spanyolul. Hozzáférésem van C emailjeihez, és gyakran kell az ő nevében emaileket írnom, bankszámlákat kezelnem, 100 ezer dollárokat ide-oda utalgatnom, szerződéseket elektronikusan aláírnom. Stbstb.

Az első két napban teljes sokkban voltam, amikor C elém lökött egy vízdíjas számlát, hogy hívjam fel a közműszolgáltatót, és beszéljem le velük, hogy így meg úgy. Meg vezessek már el ide-oda amoda megoldani ezt azt amazt (nem sok vezetési tapasztalatom volt korábban, főleg nem ház méretű amerikai kocsikkal). Aztán pár nap után jött egy fordulópont, amikor sikerült elengednem a stresszt. A teljesen szürreális munkakörnyezet, és az, hogy pozícióm szerint én csak azt csinálom, amit C mond, tehát nincs rám tolva hatalmas felelősség (még ha gyakorlatilag én is tartom fenn a rendszer egy jó részét) segített abban, hogy kalandként fogjam fel ezt az egész munkát. És ez máig így van.

És rengeteget tanulok. Eddig nagyobb cégekben, szervezetekben dolgoztam, most meg egy kb. 10 fős hálónak vagyok a tagja, közvetlenül a főnököt segítve, látom, ahogy gondolkozik, machinál, nagyon sokat lehet átvenni ebből a vállalkozói hozzáállásból (ami amúgy sosem leszek, mert erre születni kell). És ami a legfőbb, hogy meg kellett tanulnom azt, hogy minden felmerülő problémát meg kell tudnom oldani. Ezt persze otthon is elvárják az embertől, de amikor egy szűkebb szakmai közegben van az ember, akkor a problémák nem annyira sokrétűek. Itt viszont ha úgy adódik a helyzet, akkor úgy kell tennem egy korábban sosem látott házban, mintha én lennék az ingatlanos, és körbevezetnem ausztrál diplomatákat; ha kell, akkor az adóhatóságból kell kisajtolnom dolgokat; mindenfajta háztartási cuccot rendelnem airbnb-s ingatlanokba; részt vennem egy bérlemény hivatalos ellenőrzésén; megtalálnom a gyerekek óvodáját; C-nek adnom ki magam és beszélni az egészségbiztosítójával… És ez az egész jó. Mert minden nap ki kell lépjek a kis szűk komfortzónámból, megpróbálva legyőzni a külföldiségemből fakadó hátrányokat, nyelvi, kulturális, jogi, tudásbeli hiányosságaimat.

Az is nehéz, hogy sok megszokott támaszték hiányzik. Ez főleg az elején volt rossz. Nincs saját asztalom, számítógépem, mindent C íróasztalánál kell csinálnom (bár igazából eléggé átvettem az uralmat a dolgozószobája fölött). Nincsenek közvetlen kollégáim, mert akik C alatt vannak, azok máshol dolgoznak, ráadásul mivel én a főnök alá vagyok beágyazva, így szerintem sokszor kevésbé is bíznának meg bennem. Nincs ebédszünet, nincs kantin, sokszor tök egyedül vagyok egy 4 szintes családi házban, máskor pedig mellettem veszekszik két kisgyerek. Mivel vállalkozó mellett dolgozom, aki ugyebár éjjel-nappal dolgoznak, ezért simán van, hogy este 9-kor jön sms, vagy C feleségével kell valamit elintéznem vasárnap, vagy egy ügyfél kérdez valamit, és rögtön meg kell oldani a baját.

C örül,  hogy felvett engem (én vagyok az első ilyen kisegítője), abszolút megbízik bennem, ami igazából roppant félelmetes tud lenni, mert azért néha sok forog kockán. De nagyon jó ezt a bizalmat látni. Amúgy nem érzem karrierem csúcsának ezt a munkát, pár évnél tovább nem csinálnám, mert valahogy nem érdekel az ingatlanbiznisz és nem véletlenül nem lettem könyvelő. Hosszú távon szívesebben csinálnám azt, ami anno otthon csináltam, mert nagyon szerettem termékközelben lenni. De erre a pár év ittlétre tényleg összejött egy olyan kaland, ami miatt igazából sokkal lelkesebben megyek be a munkahelyemre mint otthon valaha tettem. Élvezek minden szürreális percet, élvezem, hogy látom rögtön a munkám eredményét céges szinten is, élvezem, hogy azt látom, hogy nem valami hatalmas szervezet távoli részvényeseinek gyártom a pénzt, hanem a mellettem futkorászó kisgyerek egyetemi tanulmányaira fog menni, élvezem a tudatot, hogy helyt tudok állni egy ilyen környezetben (persze azért bénázok ám sokat). Jó ez így, abszolút a helyemen érzem magam, és remélhetőleg ez így is fog maradni az elkövetkező 2,5 évben.

És hogy ma mit tweetelhetnék ki? Kiderült, hogy az egyik közműszolgáltató véletlenül az én nevemre írta rá három hónappal ezelőtt egy ház vízszolgáltatását. 

Komparatív klimatológia

Múlt szerda hajnalban a hőmérő 72 fokot mutatott. Aztán alig két nappal később, péntek délután 52 fok volt a délutáni csúcshőmérséklet. Jó-jó, tudom, az USA-n kívül senkinek nem mondanak semmit ezek a számok. (Hát ilyen sanyarú sorsunk van lenne itt, ha mondjuk a tévében néznénk az időjárást, és nem a neten, ahol könnyen átszámolhatjuk a F-et C-ra, csak ki kell vonni belőle 32-t és elosztani 9/5-del egy kattintással átválthatunk Celsiusra.) Segítek: 72=22 és 52=11.

Oké-oké, de mi ebben olyan különös? Otthon nem ritka az ilyen hirtelen lehűlés, elég hozzá egy közepesen erős hidegfront északnyugat felől. Itt is előfordulnak ilyenek, ezt a hideget is egy északnyugati front okozta. A különbség az, hogy ehhez hasonló itt legutóbb június elején volt.

napimaxok
Budapesti (kék) és washingtoni (sárga) napi csúcshőmérsékletek idén. Forrás: weatherunderground.com, mindkét városban a lakásunkhoz legközelebbi mérőpont

Amikor megérkeztünk DC-be márciusban, még hófoltok fogadtak minket (megtekinthetők az első bejegyzések képein), de aztán hamar elkezdett melegedni az idő, áprilisban már nem volt ritka a 20-25 fok sem. Ekkoriban mondta a főnök egyszer, hogy DC-ben a tavasz egy hétvégére esik általában, valamikor áprilisban (ekkortájt virágzanak a híres cseresznyefák is), és aztán rögtön jön a hosszú, meleg nyár. Ez így is lett, ha megnézitek a sárga vonalat a fenti ábrán, május elején beállt 30 fok környékére, és ugyan eleinte volt még egy-két V-alakú lehűlés, de júniustól már azok is elmaradoztak.

Megállt az idő. Augusztusra már úgy éreztük, mintha mindig is nyár lett volna, amióta itt vagyunk. Minden nap ugyanaz: 30 fok és délután jó eséllyel egy felhőszakadás. De ez a 30 fok nem az otthoni 30 fok ám, hanem az a jó párás fajta, ami szó szerint megcsapja az embert, amikor az agyonlégkondizott lakásból/laborból/metróból kilép a szabadba. És itt elérkeztünk egy alapvető különbséghez köztem és I között: én ugyanis az emberiség azon 99%-ához tartozom, aki nem igazán kedveli a párás meleget. Sosem értettem, mi a jó abban, ha az ember szinte már a levegővételtől is megizzad. Velem szemben I azt a törpe kisebbséget erősíti, akiknek érthetetlen módon minél melegebb és minél párásabb, annál jobb. Na, az ilyen embereknek kifejezetten ajánlott az USA délkeleti része, egészen fel DC-ig. Én meg kezdek megértő lenni a légkondi intézményével szemben. Bár továbbra is erős túlzásnak gondolom, amit az amcsik művelnek (pl. a laborban rendszeresítenem kellett egy kardigánt, hogy ne fagyjak meg), de azt hiszem, kezdem érteni, honnan ered a légkondimániájuk.

A jó tudós számára persze egy mérés nem mérés, úgyhogy ne csak az idei értékeket nézzük, hasonlítsuk össze az éghajlati adatokat is (amik egyébként 30 éves átlagok).

klimograf
Budapest (kék) és Washington (sárga) éghajlati jellemzői. Adatok forrása: OMSZ és National Weather Service

Ezekből az látszik, hogy Washington mindenben előzi Budapestet. Minden hónapban magasabb az átlaghőmérséklet, bár nyáron és ősszel jóval nagyobb a különbség, mint télen és tavasszal. Ez nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy DC jóval délebbre van (Lisszabonnal vagyunk egy magasságban!). Inkább az a furcsa, hogy ez a nyári, sokkal magasabb átlag úgy jön ki, hogy igazából itt se gyakran fordul elő 35 foknál melegebb. Hogy ez mitől van? Egyrészt a már emlegetett monotonitás, a hidegfrontok hiánya (pontosabban gyengesége) miatt. Másrészt, és ez nem látszik az ábrán, az éjszakai hőmérsékletből adódik. A magas páratartalom miatt éjjel kevésbé hűl le a levegő, gyakori a 25 fok körüli hajnali minimum. Még egy érv a légkondi mellett: nagyban segítheti az esti elalvást, ha túl meleg van. Szeptemberben, amikor megjelennek a hűvösebb hajnalok, annak szokás örülni errefelé, hogy végre lehet nyitott ablaknál aludni. Mi egyébként keményen ellenálltunk a légkondi-trendnek, és csak néhányszor kapcsoltuk be, amikor már tényleg muszáj volt.

tipikus felhőszakadás - ez épp ma este volt
tipikus felhőszakadás – ez épp ma este volt

A másik szembetűnő különbség az éghajlati ábrán, hogy itt sokkal-sokkal-sokkal több eső esik. Nyilván nem véletlenül nedves szubtrópusi az éghajlat neve. Az eső jelentős része felhőszakadás útján éri el a talajt, de az otthoniakhoz képest kicsit máshogy kell elképzelni ezeket a viharokat. Az egyik, hogy általában sokkal hosszabbak. Otthon egy felhőszakadás negyed-fél óra, aztán esetleg még követi csendesebb eső. Itt simán esik egy órán át intenzíven, vagy akár tovább is. A másik különbség, ami nekem a legfurcsább, hogy ezek a viharok nem járnak együtt lehűléssel. Leszakad az ég, és közben ugyanolyan meleg marad a levegő, vagy akár még melegszik is (a viharoknak egy jelentős része délről, a Mexikói-öböl felől jön).

A poszt elején emlegetett múlt heti lehűlés egyébként átmenetinek bizonyult, és azóta visszatért a kellemes, 20-25 fokos meleg, szóval panaszra egyelőre nincs okunk. Aztán hogy mit hoz a tél, azt majd meglátjuk. Ígérem, arról is beszámolunk majd!

Odalent

Jó volt odalent Délen. Idén annyi volt a nagy nyaralásunk, hogy vonatoztunk 60 km-t, és eltöltöttünk egy fél napot Amerika egyik leglepattantabb városában. Jeee. Így ez a bő két nap kitörés erről a környékről nagyon kellett már nekem, bár erre csak ott jöttem rá igazán. Pedig Florida amúgy sosem volt a listám élén. Az éghajlatán kívül igazából semmi sem vonzott benne: az egész egy nagy lapos mocsár amiben még egy bucka sincs, az alján egy műanyag várossal.

Kellemesen csalódtam. Ami a legjobb volt az egészben, hogy nagyon MÁS volt. Ez a MÁS hiányzott már nekem nagyon. Amerikában hatalmas távolságokat lehet utazni úgy, hogy a külső szemlélő számára az ég világon semmi sem változik. Chicago, St. Louis vagy Boston végtelen kertvárosait szerintem semmi sem különbözteti meg egymástól, még ha a belvárosuk legalább egy kicsit más is. Florida jó része is például ugyanabba a “jó keresztény” déli környezetbe tartozik, ami innen Virginiától indul dél felé. Viszont Florida legalsó csücske, Miami egy teljesen más világ.

P1110622

Itt DC-ben épp elkezdődött a nyárutó, a hőmérséklet lement 20-25 fokra, hűvös hajnalokkal, így Florida olyan volt, mintha visszatekerték volna pár héttel az idő kerekét, visszacsöppentünk a fullasztó párába és forró éjszakákba.

Miamit Latin-Amerika fővárosának is hívják. A kubai és haiti bevándorlók adják a város igazi kultúráját, lévén, hogy a lakosságnak több mint 60%-a latin és csak 12%-a “fehér” (formanyomtatványosan non-hispanic white). Amerika egy olyan kis szélső szegletébe érkeztünk, ahol ugyanolyanok az utcatáblák, ugyanazok a gyorséttermek, benzinkúthálózatok és ruhaboltok váltogatják egymást, mint bárhol máshol az országban, de az egész egy latin kultúrájú trópusi környezetben történik. A reklámokat spanyolul írják ki, a boltban, kajáldában mindenki spanyolul karattyol, latin-amerikai ételeket esznek, az egész tényleg egy kis mini Latin-Amerika itt az USA csücskében. Ez tetszett nagyon.

Miamitól nem vártam sokat, ezért ez is kellemes meglepetésként ért. Filmekben, sorozatokban előszeretettel mutatják a belvárosát alkotó 10 toronyházat az óceán felől, amik tényleg ott is vannak, de ennél bizonyos szinten sokkal érdekesebb és sokkal érdektelenebb is. Azt tudni kell, hogy Miami és környéke az egyik legnagyobb népességű városi terület az országban. A Miamival összenőtt végtelen kertvárosok több mint 100 km-re húzódnak felfelé a parton. A repülővel West Palm Beach-re érkeztünk, egy ilyen távoli külvárosba, és onnan a helyi vonattal két órát utazva jutottunk el az igazi Miamiba. És közben megszakítás nélkül lakott területen haladtunk át. Ez a végtelen kertváros iszonyat unalmas. Száz kilométeren át ugyanolyan egyszintes vityillók, autószerelő műhelyek váltogatják egymást a négyzethálós utcákon. Sehol egy kanyar, sehol egy érdekesebb épület, sehol egy domb, csak a végtelen egyhangúság. (Erről képek nincsenek, a következő képsorok már a következő bekezdéshez tartoznak.)

Aztán beértünk magába Miamiba, ami jelentősen eltért az általam korábban elképzelt műanyag világtól. Miami nem csak a kultúrájában, hanem az építészetében is egy rettentő furcsa hely. Úgy tudtuk megfogalmazni magunknak, hogy egy 60-as években készült sci-fi modernnek kitalált űrvárosában vagyunk. Miamit először a 20-as években art deco stílusban, majd a 60-as évek kocka stílusában kezdték el felhúzni, ahogy népesült be a környék, és ezek a régebbi épületek ma is teljes változatlanságban emésztődnek a trópusi éghajlaton. Ezek közé húztak fel véletlenszerűen 10-20 ötvenemeletes toronyházat, majd ezeket összekötötték egy össze-vissza kanyargó, gumikerekeken közlekedő magasvasútrendszerrel és a várost keresztülszelő autópályákkal. Vizuálisan az egész egy nagy katyvasz, amit tudtam élvezni abban a pár napban, de amúgy Miamiban szerintem építészetileg semmi vonzó nincs. De a környék tobzódik pálmákban, és a városnak még homokos tengerpartja is van, aminek a vize a Golf-áramlat miatt kellemes hőmérsékletű. Ha még hegyek is lennének körülötte, akkor azt hiszem el is tudnék éldegélni ott.

Miamit a kertvárosokon és az óceánon kívül egy marha nagy mocsár veszi körül, ami szintén száz meg száz kilométerre húzódik fel északabbra. A 19. század végétől ezt a mocsárvidéket kezdték el lecsapolni, így tudott lassan benépesülni az állam. Csak 1979-ben jöttek rá a természetvédők, hogy nagy galibát okoztak ezzel, és kezd végleg eltűnni a korábbi ökoszisztéma, ezért a mocsár leginkább épen maradt déli csücskét nemzeti parkká nyilvánították, ez most az Everglades. A korábbi mocsár ötöde. Autót béreltünk, és elmentünk a park egyik központjába, ahol egy kétórás, fel-alá kocsikázós nyitott buszos útra fizettünk be. Én az ilyenektől ódzkodom, de az útikönyv nagyon ajánlotta, és tényleg jó volt, mert nagyon sokat megtudtunk az Evergladesről, az élővilágáról, hogy mennyire veszélyeztetett az egész, és hogyan próbálják fenntartani mesterségesen, hogy elkerüljék a mocsár végleges kiszáradását. Az hiszem, T erről jobban tudna írni, úgyhogy én nem próbálkozom tovább.

Nekem fő tervem az volt, hogy aligátorokat lássunk, mert ugyebár az a menő. Az út mentén a buszról láttunk a posványban jó pár kibukkanó aligátorfejet, aligátormamát és bébiket is,  de a legjobb az volt, amikor lelkesen sétáltunk ketten egy keskeny földsávon, nagyon szemlélve a két oldalt elterülő mocsárt, hogy találjunk egyet nem a kisbuszon ülve is, és majdnem az utolsó pillanatban vettük csak észre, hogy az úton keresztbe fekvő korhadt fatörzs igazából egy megtermett aligátor. Készítettünk pár fotót, és elhúztuk a csíkot. Amúgy alapból nem bántják az embert, amíg nem kezdik el etetni őket, mert akkor az embert is kajának fogják nézni, és jön a baj.

Az Evergladesen kívül még egy dolog érdekelt minket igazán, az pedig a Florida déli csücskétől a Mexikói-öbölbe benyúló szigetsor, a Keys. Ennek a legvégső pontja Key West, de ez már 200 km-re van Miamitól, így ide nem jutottunk el. Ellenben a szigetsor harmadáig sikerült lemennünk. Úgy kell ezt a vidéket elképzelni, hogy egy apróbb szigetekből álló csíkra ráépítettek egy kétsávos autóutat, ami így összeköti az egészet. Néhol van hely arra, hogy az út mindkét oldalán egy-egy házsor, nyaraló, kemping felépüljön, némelyik sziget viszont csak hídfőként szolgál az út számára, és mindkét irányban a kék vizet látni. Nagyon különleges hely ez, és sajnálom, hogy nem volt időnk lemenni a végébe, de hagyni kell valamit a jövőre is…

A bő két napba próbáltunk szinte mindent belesűríteni, így jó fáradtan értünk haza, de lelkileg nagyon feltöltött minket. Egy rövid álomnak tűnt az egész. Furcsa volt, mert ha az ember egy ennyire egzotikus helyre megy, akkor ott eltölt 1-2 hetet, de minket 2 nap után visszaragadott a szürke valóság. De az a 2 nap felejthetetlen élményt nyújtott. Jöhet a következő kaland!