Hétköznapi furcsaságok – Bent

Idegen országban, idegen kontinensen sok apró furcsaságba botlik az ember. Olyan kis dolgokba, amik igazából hasonlóak mint otthon, de mégsem ugyanolyanok. Ezek pedig mindig figyelmeztetik az embert, hogy másik világban van. És persze közben azt gondoljuk, hogy az otthoni megoldások természetesen sokkal menőbbek, jobbak, egyszerűbben kezelhetőek, szebbek.

Úgyhogy következzen most képes beszámoló, hogy milyen furcsaságok találhatók egy átlagos amerikai házikóban.

P1100206
Ebben a kis házikóban laktunk két hétig, a lent következő képeket mind ott csináltuk. Kisebb volt, mint egy átlagos kertvárosi kunyhó, de ugyanúgy könnyűszerkezetes, falemezekből összetákolt. Ezekben én mindig valahogy bizonytalanul érzem magam, minden lépésemnél olyan, mintha a ház velem mozogna, mintha nem szilárd talaj lenne alattam. Aztán csodálkoznak, hogy jön egy forgószél, és elsöpör mindent. A szigeteléséről pedig ne is beszéljünk.
P1100277
Ez egy kislámpaorientált társadalom. Nem szeretik a plafonon levő lámpákat, ezért inkább minden teret telezsúfolnak különböző méretű, általában nagyon ronda kislámpákkal (például az új lakásunk nappalijában sincs mennyezeti lámpa). De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy ezeken nem lámpakapcsoló gomb van, hanem kis tekerentyű. Amit mindig alig talál meg az ember, utána meg szétmegy a tekerentyű recéitől az ujja. A régi izzók korában pedig biztos sok égési sérülést lehetett szerezni mire kitapogatták. Mert persze a tekerentyű a körte közvetlen szomszédságában van.
P1100284
Lámpa a mikró tetején.
P1100278
Az amerikaiak nem szárítóra lógatják a ruháikat mosás után, hanem külön szárítógépet használnak. Ami ugyanakkora, mint a mosógép, rengeteg áramot zabál, és még a ruhákat is tönkreteszi és vasalhatatlanná gyűri. Éljen.
P1100282
Gigantikus konyhai szemetesek. Ennél kisebbeket nem is találni. Ritkán kell üríteni, ami tök jó, de mosogató alá nem férnek bele, ezért a konyha díszítését képezik.
P1100287
Imádják a szőnyegpadlót, lehetőleg legyen jó süppedős. És még jobb, ha szőnyeggel is díszítik.
P1100288
Propelleres lámpa. Látszik, hogy nem is vesződtek azzal, hogy égőt tegyenek bele, arra vannak a kislámpák. Nagy melegben viszont jól jön a propeller, és itt aztán jó meleg lesz.
P1100290
Iszonyat magas ágyak. Szeretik a jó vastag, nagyon puha matracokat (a hátunk két hét alatt tropára is ment tőle), a matrac és az ágy közé pedig még egy nagyon vastag plusz emelvényt is tesznek, hogy még emeljen egyet az egészen. Éljen!
P1100293
A lámpakapcsolók. Nem azok a jó, bumszli, kézzel rácsapós európai kapcsolók vannak itt, hanem piciny kallantyúk, amiket alig tud kitapogatni az ember az ujjaival.
P1100294
Az ajtókat ezekkel a nyomógombos kilincsekkel nyitják-csukják, rendes kilincset egy-két helyen láttam csak.  Annyiban praktikus, hogy a pici gomb benyomásával már be is záródik, nem kell hozzá külön kulcs.
P1100296
Az amerikai vécé. A víz kétharmadig áll benne, lehúzáskor alulról elszippantja az egészet, és aztán alulról újra megtölti tiszta vízzel. Vízzabáló, mert nincs olyan funkció, hogy kevés vízzel öblítsen.
P1100297
Ezekkel az alakú lyukakkal nincs semmi bajom. Mivel kis rések, és nem nagy lyukak, talán még biztonságosabbak is, mint otthon.
P1100298
Beépített gardrób van mindenhol, így szekrényre nem is kell költeni.
Reklámok

Lakásvadászat II.

Ott hagytam abba, hogy elúszott az a lakás, amelyikről meggyőztük magunkat, hogy jó lesz, és kivettük volna. Még egy hetünk maradt a kicsi kunyhóban, ennyi időnk volt, hogy találjunk egy másik lakást, és elintézzünk minden papírmunkát, szerződést időre.

Hála Istennek ekkorra már volt egy B opciónk. Azt már láttuk, hogy bútorozott lakást nem tudunk kivenni, de rájöttünk, hogy az IKEA megközelíthető autó nélkül is (másfél óra busszal), és akkor már nem tűnt annyira ijesztőnek nulláról berendezni egy lakást.

Volt egy környék, ahol lakásnéző akciózásunk közben többször kikötöttünk. Először két lakást néztünk meg ott, és T-nek rögtön megtetszett a környék hangulata. Először nekem furcsa volt. Egy olyan környéket kell elképzelni, ahol családi házas kertvárosi utcák után egyik pillanatról a másikra egy tízemeletes házakkal szegélyezett sugárútba botlik az ember (vagy másik irányba indulva nagy plázák közé). Mi ezen a sugárúton néztünk lakásokat. Az első lakások egy régi házban voltak, a lakások sem voltak jó állapotban, de ez legalább arra jó volt, hogy megismerhettük ezt a részét is a városnak. Innen busszal mentünk be a központba, akkor először (azelőtt mindig metróztunk, és gilisztaként bukkantunk fel a város egy-egy környékén). És ahogy a felszínen láttam a nagy sugárút többi részét, hogy hogyan épül be a városba, úgy nekem is megtetszett nagyon ez a rész. A környék sokkal jobb, mint ahol az első kinézett lakásunk lett volna, a ház 10 perc sétára van a metrótól, ahonnan csak két megálló T munkahelye. Nekem pedig mézesmadzag volt az, hogy pár kilométerre van a város legnagyobb parkja, egy kisebb erdő, ahol nagyokat tudnék futni.

Még aznap esti sétánk során találtunk egy olyan újságot (inkább könyvnek lehet mondani a vastagsága miatt), amelyikben csak kiadó lakások vannak, környék és árkategória szerint csoportosítva. És ebben találtunk pont olyan házat, ami azon a sugárúton volt. Úgyhogy pár nappal később visszatértünk, elmentünk a házba, és megérdeklődtük, hogy milyen lakások vannak.

Ezeket az apartmanházakat nagy cégek működtetik, csak bérbeadók a lakások, megvenni nem lehet őket. Van egy iroda, ahol ül a cég alkalmazottja, akivel a bérbeadó lakásokról lehet érdeklődni, ügyintézni, van portaszolgálat, parkoló, az alagsorban pénzbedobós-kártyás mosoda, a menő házakban fitneszterem, kisebb medence stb. Ez a ház egy egyszerűbb, a 40-es években épült gigantikus ház 300 lakással.

Amikor először odamentünk, éppen valami különleges ok miatt nem volt senki, akivel tudtunk volna lakásokat nézni. Másnap megint próbálkoztunk, de a munkaidő legvégére értünk csak oda, így nagy gyorsan három árkategóriánkba eső szabad lakást mutatott meg a hölgy. Az egyik eléggé tetszett nekünk, de ekkor még úgy volt, hogy a bútorozott lakásra fogunk igent mondani. És negatívum volt, hogy a nő azt mondta, hogy mivel nincs hiteltörténetünk, ezért kéthavi foglalót kérnek majd. Ami majdnem egymillió forint. Viszont van egy olyan partnerük, aki átvállalja a foglaló garanciáját egy bizonyos összegért cserébe.

Miután kiderült, hogy elúszott a bútorozott lakás, ehhez a házhoz tértünk vissza mint B terv. Egy másik nő volt ott legközelebb. Amikor mondtuk, hogy melyik lakás tetszett nekünk, és szeretnénk újra megnézni, sehogy sem találta a rendszerben. Megmutatott helyette három másik lakást, majd amikor visszatértünk az asztalához, akkor valami varázslat folytán megtalálta azt, amit eredetileg szerettünk volna. És ez a nő azt is mondta, hogy a város törvényei tiltják a kéthavi foglalót. Így máris jobbnak tűnt a helyzet. És rájöttünk, hogy mindenki teljesen összevissza beszél, és senki sem tud konkrétan semmit.

A lényeg az volt, hogy igent mondtunk a lakásra, és elkezdtük a papírmunkát. Ahhoz, hogy ez elinduljon, egy alap foglalóösszeget le kellett tenni, de azt csak csekken fogadták el. Olyan csekkönyves csekken. De még nem volt számlánk. Se csekkönyvünk. Így T rohant számlát nyitni, rá készpénzt befizetni, hogy legyen a csekken fedezet, ez két nap alatt sikerült is. És mivel az itteni keresetünk nem éri el a lakbér háromszorosát, ezért egy kezest is kellett szerezni, aki vállalja, hogy kezeskedik akkor, ha mi nem fizetnénk. T főnöke nagyon aranyos, ezt ő bevállalta, ráadásul ez még neki is egy csomó papírmunkával járt.

Ilyenkor bérléskor leellenőriznek minden ilyen papírt, az ember hiteltörténetét (ami nekünk itt nincsen, tehát a legrosszabb kategóriába esünk) stb. Ez két napig is eltartott. Péntek délután teljes stresszben voltunk, mert nem tudtunk még semmit, és már csak a hétvégénk maradt a kunyhóban, utána utcára kerülünk. Péntek délután 4-kor végül írtak, hogy minden rendben lenne, csak elfelejtették lefénymásolni a vízumunkat. Úgyhogy T rohant a házba, bemutatta a vízumot, még a főnökének is meg kellett jelennie aláírnia papírokat, elintéztük, hogy egy bizonyos összegért ne kelljen foglalót fizetni (és így likvidek maradunk arra, hogy bútorokat vegyünk), másnap még aláírtunk tíz különböző papírt, szerződéskiegészítést, és megkaptuk a kulcsokat.

Lett egy üres lakásunk Washington DC-ben, amelyik 1 évre a miénk.

Washingtoni metrológia

Bár az időjárás is jó téma lehetne (az eddig itt töltött alig két hetünk során volt már havazás és 20 fok is), ez a mostani poszt mégis inkább a washingtoni metrórendszerről fog szólni, ahol ebben a két hétben igen sok időt töltöttünk – és nem mellesleg igen sok pénzt költöttünk.

Washington DC metróhálózata - a számunkra fontos helyeket külön megjelöltem
Washington DC metróhálózata – a számunkra fontos helyeket külön megjelöltem

A washingtoni Amerika második legforgalmasabb metróhálózata (a New York-i után): a 6 vonalon összesen 7-800 ezren is utaznak egy-egy forgalmasabb napon. (Összehasonlításként: a budapesti 3-as metrón kb. 650 ezer a napi utasszám.)

Nekünk az első találkozás a metróval rögtön meglepetést okozott, mert az ideiglenes szállásunkhoz legközelebbi (= 15 perc séta) állomás egyrészt a semmi közepén két soksávos út kereszteződésében volt, másrészt kb. 5 emelet magasságban.

I a McLean állomás előtt
I a McLean állomás előtt

McLean állomás (a térképen pirossal bekarikázva) az “ezüst” (szép kis eufemizmus a szürkére) vonalon  található, ami ezen a szakaszon magasított pályán halad. Egyébként ez a legújabb vonal, tavaly nyár óta működik.

metróbelső - szőnyeggel
metróbelső – szőnyeggel

Második meglepetés: szőnyeg a kocsik belsejében. Az amerikaiak szőnyegmániájáról lesz még szó később a blogon, de arra nem számítottunk, hogy a metrón is találkozunk vele.

A pálya pár állomással később bemegy a föld alá, és a belsőbb részeken többnyire ott is marad. Ezzel alapból nem is lenne gond… De. Először is, a budapestihez képest az állomások közötti távolság jóval nagyobb, így jóval több időt töltesz a sötétben. Másodszor, ez tényleg sötétet jelent, mert a metró tervezői érthetetlen okból úgy gondolták, hogy a derengő félhomály az állomásokon menő. Így a metróablakból kinézve elenyésző a különbség az alagút és az állomások között.

Farragut West
Farragut West – ez a kép tükrözi legjobban a fényviszonyokat

Harmadszor, az állomások nem csak sötétek, de sokszor majdnem tökéletes másai is egymásnak, nehogy túl könnyű legyen felismerni, hol is van az ember. (A metróállomások tervezője egyébként Harry Weese, a stílus neve pedig – vicc nélkül – brutalizmus).

Az állomások feliratai (sötétbarna alapon szürkésfehérek) sem segítenek sokat, a kocsik belsejében pedig bár van kijelző, az – ismét érthetetlen okból – csak a vonal színét mutatja (pl. Silver). Így hát hangalapú tájékoztatásra szorul az ember. A vezetők mindig be is mondják az állomásokat… de hiába, akkor már inkább a táblák, azt legalább van esélye az embernek megérteni. Ellenben minden egyes ajtónyitásnál elhangzik a következő szöveg (ezt persze automata mondja, tök érthetően): “Door is opening. Step back to allow customers to get in. When boarding, please move to the center of the car.” Így leírva nem is tűnik olyan szörnyűnek, de higgyétek el, hamar meg lehet unni.

Nem csak a látószög más - ez két külön állomás
Nem csak a látószög más – ez két külön állomás

Szóval a washingtoni metrózás elég depresszív tud lenni, ha nagy adagban fogyasztja az ember, márpedig mi ezt tettük az első héten, sőt, én még a múlt héten is. Először a lakásnézegetés miatt, olyankor a szürke vonalon bementünk a központba, majd a piros vonalon ingáztunk ide-oda. Az első és a harmadik lakás, amiről I a lakásvadász posztban írt, Brookland negyedben volt (a fenti térképen sárga pöttyel jelöltem), a munkahelyem megállóját zölddel karikáztam, azon a környéken voltak a falanszterszerű nagy apartmanházak a semmi közepén. A kettő között 35-40 perc metrózás a távolság, pedig mindkettő a piros vonalon van.

metro3A második héten már csak én metróztam sokat, ingáztam a melóba McLean és Medical Center (piros és zöld karikák) között, ami több mint 30 km táv, és hivatalosan 52 perc, de a reggeli csúcsban általában 1 óra fölé ment a szintidő. Ez az út egyébként csúcsidőben $5,55-ba (>1500 Ft) kerül egy irányban, ami nyilván nem összehasonlítandó a budapesti bármivel, de azért mégis, na. Az itteni jegyrendszer teljesen elektronikus és távolságalapú, sőt, az is számít, hogy csúcsidő van-e, mindezektől függően 2-6 dollárral rövidít meg egy metrózás.

A mi eddigi metrózási csúcsunk szombat estéhez kötődik, amikor is az IKEÁ-ból (kék pötty a térképen) gyaloglással együtt több mint 2 óra alatt értünk vissza a szállásunkra, és közben 25 megállónyit metróztunk. Mindezt ráadásul úgy, hogy nekem 6 borospohár, I-nek pedig egy paplan volt a kezében végig.

Úgy néz ki viszont, hogy a jövő héttől a nagy metrózások száma jelentősen mérséklődni fog, de erről majd kicsit később…

metro4
no comment

Lakásvadászat I.

Az első legfontosabb feladatunk itt az volt, hogy találjunk egy lakást magunknak. Mert ha már van fix helyünk, csak akkor tudjuk magunkat elkezdeni otthon érezni egy picit is, ráadásul lakcím nélkül semmit sem lehet elintézni. Az én munkavállaláshoz való jelentkezésemhez is kell, de mobiltelefont sem tud venni az ember addig, cím nélkül meztelenek vagyunk itt. És jó lett volna beköltözni a civilizációba, mert órákat elmetrózik az ember, és csak egy oda-vissza út a városba tömegközlekedéssel annyi, mint otthon egy hetibérlet.

Tudva tehát a lakás fontosságát, már otthon elkezdtünk lelkesen nézni a craigslist-en, a legnagyobb hirdetési oldalon a lakásokat. Ez egy kicsit nehéz úgy, hogy nem ismeri az ember a különböző környékeket, mi számít jónak, honnan kell menekülni, a tömegközlekedést stb, de arra jó volt, hogy az árakkal, meg az alapvető kondíciókkal, feltételekkel tisztába kerüljünk. Az árak elképesztően durvák, korábbi kéthavi nettó fizetésemnek megfelelő összeg, és nem minimálbéren kerestem. És erre még jön a foglaló és egyéb járulékos költségek. (Mindig mondjuk magunknak, hogy nem szabad átszámolni semmit, de ezt addig nehéz, amíg az otthoni megtakarításainkból élünk, és nem jött be még semmi itteni jövedelem.)

Másfél szobás lakást kerestünk, hogy majd tudjunk vendégeket is fogadni. A kicsi félkunyhót két hétre béreltük ki,  volt azért kis mozgásterünk, de úgy szerveztük a dolgokat, hogy első itteni teljes napunkon, múlt hét kedden már négy lakást meg tudjunk nézni. Reménykedtem, hogy rögtön megtaláljuk majd az igazit, de ez csak hiú ábránd volt. Az első három lakás elég kudarcos is volt, nagy letargiába estem, a negyedik mentett meg attól, hogy ne meneküljek haza.

Az első lakás egy teljesen vad környéken volt, nem is tudom mihez hasonlítani. Megy az ember a metrón, ami épp a földfelszínen megy, és egyik megállóról a másikra hirtelen teljesen megváltozik a környék, az ember egy amerikai filmben találja magát, ahol bármikor egy latino és fekete bandák közti leszámolás közé keveredhet. Ez persze kis túlzás, de első napunkon, jetlaggel, stresszesen eléggé így éreztük magunkat. Míg a ház előtt vártunk a nyomasztó novemberi esős időben, behívott minket a szomszéd boltosnéni, hogy ott várjuk meg a lányt, akit ő jól ismert. Egy ukrán lány, és azért akar elköltözni, mert egyedül fél ezen a környéken nagyon. Luhanszkból jött. És fél! De a néni szerint most már jó itt minden, 20 éve még minden nap pisztolylövéseket lehetett hallani, de mára már béke van, és fehérek is költöznek ide… A rend kedvéért megnéztük a lakást, hogy tanuljunk, tapasztaljunk, majd vissszasomfordáltunk a metróhoz.

ház

Utána a másik véglet következett. Itt nagyon sok nagy apartmanház van, 10-15 emeletesek, egyfajta falanszterek, de csili-vilinek vannak megcsinálva, szép lobbi, portaszolgálat, lent mosoda, a menőbbekben kicsi úszómedence, fitneszterem stb. Egy ilyen környéken kötöttünk ki, metróhoz közel, minden más civilizációtól távol. A toronyházak között parkocska patakokkal, hidakkal, mókusokkal, a toronyházak mellett pedig a robogó autóút. Több lakást is megnéztünk, az egyik az állapotához képest drága volt, a másik pedig egy olyan házban, aminek nem is volt rendes bejárata, csak a parkolóházból lehetett megközelíteni. Mert a környéken elképzelhetetlen, hogy autó nélkül járjon az ember, közel, s távol nincs semmi. Az amerikaiak szeretik az ilyen helyeket, de én egyszerűen egy műanyag világban éreztem magam, tőlem nagyon idegennek.

grosvenorparkcondo_500

Szomorúan somfordáltunk innen is el, az aznapi utolsó lakás pedig majdnem ugyanott volt, ahol az elsőt néztük, és majdnem elmenekültünk. Félve tértünk vissza a környékre, de a metrótól másik irányba kellett elindulni, és minden máris barátságosabb lett. A lakás is rendben volt, ráadásul bútorozott is, a ház sem egy gigantikus apartmanház, viszont az árban nem volt benne a rezsi (itt sok helyen benne van), és úgy nem volt annyira csábító. A környékben is bizonytalanok voltunk, így két nappal később visszamentünk napsütésben is, elképzelve, hogy ott élünk. Meggyőztük magunkat, hogy jó lesz.

Ennek az utolsó lakásnak a fő jelentősége abban volt, hogy reményt adott, egy biztos menekülőútvonalat. A tulaj adott nekünk 3 nap gondolkodási időt, és az alatt további lakásokat tudtunk nézni. Jártunk mindenféle környékeken, megnéztünk egy rakat másik lakást, de egyik sem volt olyan meggyőző. Vagy a ház volt furcsa, vagy a lakás, vagy a környék, vagy az ár, valami sosem passzolt. Úgyhogy péntek este azt írtuk a tulajnak, hogy kivennénk a lakást, ha egy picivel olcsóbban tudná adni (annyi lakást megnéztünk addigra, hogy úgy éreztük, hogy túl van kicsit árazva azon a környéken). A tulaj viszont végül talált másvalakit teljes áron, és elszállt ez a reményünk is.

Folyt. köv.

A madár

Olyan ember vagyok, akinek ha valami furcsaság felkelti az érdeklődését, addig nem nyugszik, amíg ki nem nyomoz róla dolgokat. Ennek persze mindig a barátok isszák meg a levét, mert borozgatások közben rendre előkerül a wikipédia, hogy kiokosítsam magam és pajtásaim a méhek párzási szokásairól, a brazil borokról, hogy Portugália vagy Magyarország autópályáinak hossza a nagyobb és egyéb érdekes témákról.

Na, most a kedves olvasók ennek az áldozatai, mert legújabb felfedezettem a rozsdáshintahangú madár, ami hála Istennek otthon nem található meg. Azt láttuk, hogy fák tetején üldögélnek, de közelről nem tudtuk megfigyelni, nem másztunk fel a fákra csak miattuk. Viszont láttunk sok amerikai vörösbegyet, ezért eleinte erre a madárkára gyanakodtunk. Meg is hallgattuk ezért az énekét a neten, de az csak kellemes kis füttyögetős csicsergőzés volt a rozsdáshintahangú madárhoz képest.

Ezért aztán egy kertvárosi sétám után, amikor végig üldöztek a rozsdáshintahangú madarak gyönyörű dalukkal, fogtam magam, és elkezdtem végighallgatni Amerika madárhangjainak nagy gyűjteményét, hogy kiderítsem, ki is a főbűnös. És a kétszázadik madárhang után végül rátaláltam! Ez a madár nem más, mint a common grackle névre hallgató quiscalus quiscula. Utánanéztem, Európában tényleg nem létezik, úgyhogy magyar neve sincs, bár valami szótár csóka néven emlegette. Viszont annak a latin neve teljesen más. Úgyhogy ezennel hivatalosan is elkeresztelem rozsdáshintahangú madárnak. És még csak nem is valami szép:

common_grackle_3

De a lényeg természetesen a hangja, íme, itt 15 másodpercig élvezhetitek:

Ajánlom, hogy valami programmal végtelenítsétek, és jógaórán, munka közben, alvás előtt ezt hallgassátok. Megnyugtat, és úgy érzitek majd magatokat, mint egy amerikai kertvárosban a keleti parton.

Képriport – Isztambul

Szóval az úgy volt, hogy elindultunk, és még Ferihegyen találtunk egy titkos üzenetet a várótermi ülés résébe rejtve (köszi Lau&Peti!)…16566174519_902af0b15c_o

…de ez sem tudott visszatartani minket, így hát Amerika felé vettük az irányt, nyugatra keletre, Isztambulba. Kedvencünk a Kék mecset volt,

P1100153
Kék mecset éjjel

… amit a törökök Sultanahmet-nak hívnak (valami azt súgja, hogy a Kék mecset nem tükörfordítás).

P1100195
Kék mecset nappal

A Hagia Sophia tényleg konkrétan a Kék mecset mellett van, olyannyira, hogy a turistacsoportoknak elég egyszer összeállniuk, és egy egyszerű megfordulással mindkét háttérrel készülhet róluk kép.

P1100198
Hagia Sophia

Az Isztambulban töltött 21 órába még a következők fértek bele: ettünk köftét és künefét,

köfte
köfte

voltunk a Nagy Bazárban,

P1100189láttunk dervist táncolni – nagyon szép volt,P1100158átvonatoztunk Üsküdarba (ami már Ázsia) az új alagútban…P1100164

… körülnézni kicsit,

Boszporusz-híd
Boszporusz-híd
P1100181
európai értelemben vett Isztambul, ázsiai szemszögből nézve

és villamosoztunk, fura nevű megállókon át.

P1100205-001

Aztán repültünk tovább, most már tényleg nyugatra.