A hely, ahol élünk IV. – Hát itt lakunk mi

És parararamm, lassan, de biztosan eljutottam odáig, hogy arról is írjak, hogy mi milyen környéken is lakunk. Amikor a városba költöztünk, akkor nagyon tartottam attól, hogy két hét alatt kell lakást találnunk, és hogy ha belevágunk is valamibe, akkor később megbánjuk. Vagy a lakás, vagy az épület, vagy a környék lesz rossz, és menekülnénk onnan, de már aláírtunk 1 évre.

Hála Istennek nem ez történt. Két hónapja lakunk itt, és nagyon szeretjük a környéket, az egyszerű, 40-es években épült gigaházat, az afroamerikai portásnéniket, a végtelen folyosót, aminek a végén lakunk és rajta a ronda szőnyegmintát (oké, ez utóbbi kettőt nem szeretjük).

Nagy szerencsénk volt, hogy DC egyik nagyon jó környékén találtunk lakást helyi szinten elfogadható áron, a város északnyugati csücskében, pár perc sétára Maryland határától. Egy nagy sugárúton lakunk, ami egyenesen a Fehér Háztól indul ki és halad végig a városon, nagyobb részét pedig hatalmas (több száz lakásos) apartmanépületek szegélyezik. Ez azt jelenti, hogy itt van élet. Mondjuk DC-ben többnyire látni embereket az utcákon, de kicsivel kijjebb már vannak teljesen elhagyatott környékek mesebeli házakkal, új apartmankomplexumokkal és csillogó irodaházakkal, csak hát mindenki a gigantikus kocsijában, az utcán senki.

dc_neighborhoods_chevy chase

Itt viszont van élet a járdán, látni öreg néniket, fiatalokat, családokat, és egymás mellé épült magas házakat, árnyas fákat. Megtaláltuk DC egyik olyan útját, amiből piciny európai hangulat árad. Szeretek ide hazajönni. Néha elhív a kötelesség Virginia autópályákkal szétszabdalt, benzinkutakkal, gyorséttermekkel és persze hatalmas parkolókkal díszített nyomasztó műanyag kertvárosaiba, és ezek után mindig annyira jó visszatérni a sugárutunkra az árnyas fáival, az emberekkel, a kis békés polgári életével. És 12 perc kényelmes sétára metrót is talál az ember!

Túl széles az út, túl nagyok az épületek, ezért nehéz visszaadni az út hangulatát képekben.

Ezen kívül két nagyon jó dolog van. Az egyik a Faluközpont! A múltkori bejegyzésemben írtam a faluközpontok műfajáról, de az itteni nem csak egy három étteremből és egy patikából álló átlagos faluközpont, az itteni bizony a Faluközpont! Két sarokkal arrébb kezdődően egy kétszáz méteres szakaszon mindkét oldalon csupa faluközpont-építészeti stílusban épült házikó. Mivel gazdag a környék, ezért sok az étterem, de ezekre rá sem hederítünk, még nem tartunk azon a szinten. Épp a minap adott valaki 2000 dollár borravalót az egyikben. Ellenben van itt rendes bolt, igazi zöldséges (ahol árulnak normális kenyeret), posta, patika, szeszbolt, sok-sok bank, könyvtár, játékbolt, manikűrös, fodrász, közösségi ház, benzinkút, templom. Ebben a 300 milliós országban nagyon kevesek mondhatják el, hogy ilyen hely közelében laknak, én nem is nagyon láttam hasonlót máshol az itt eltöltött két hónap alatt. A városközpontban például egyáltalán nincs ennyi minden egy helyen.

A másik dolog, amit még nagyon szeretek, az a sok zöld. Amint lefordul az ember a sugárútról, rögtön kertvárosi környezetbe kerül. Ezek kicsit régebben épült házak, ezért nem tűnnek annyira műanyagnak. Sok a fa, sok a mókus, ha kinézek az ablakon hatalmas zöld lombkoronákat látok el a végtelenbe (titkon mindig ilyenről álmodoztam, a Futó utcába viszont csak egy nagy tűzfal jutott), és negyed óra futásra fekszik a város fő parkja, ami igazából egy kisebb erdő sok-sok ösvénnyel, patakkal és őzekkel.

Nagyon hiányzik minden otthonról, az emberek mellett a kis lakásunk, a pesti utcák, Buda hegyei, minden, de erre a pár évre a lehető legjobb helyről gondoskodtak nekünk odaföntről.

A melóról 1.

Arról már írtam, hogy jutok el a munkába egy átlagos hétköznapon (bár ez azóta annyiban változott, hogy metró helyett néha biciklire – pontosabban a helyi bubira, a “cabi”ra – ülök), most jöjjön az, ami utána van: a munka.

Az állásom egy úgynevezett “posztdok” állás, egészen pontosan nem is állás, hanem ösztöndíj. Ha valaki megszerzi a (kutató)doktori címet, és még nem ment el végleg a kedve a kutatástól, akkor ez a(z egyik lehetséges) következő lépés.

Arra a kérdésre, hogy hol dolgozom, általában pongyolán csak annyit mondok, hogy az NIH (ejtsd:enájédzs)-ben, ami ugyebár a National Institutes of Health (Az Egészség Nemzeti Intézetei) rövidítése. A pontos meghatározás azonban így szólna: az NIH-ben, azon belül a Eunice Kennedy Shriver National Institute of Child Health and Human Development-ben (NICHD, ejtsd: enájszíédzsdí), azon belül is a Program for Developmental Neuroscience-ben, és azon belül is a Section on Molecular Signal Transduction-ben (tehát röviden: NIH/NICHD/PDN/SMST) dolgozom. Ez utóbbi már tényleg csak a laborunkat jelenti, ami jelenleg 6 ember. A hosszú verzióval nem csak az a baj, hogy hosszú, hanem az is, hogy félrevezető, mert a kutatásnak, amit csinálunk, közvetlenül nem sok köze van a gyermekek egészségéhez és a fejlődéshez, sőt, az idegtudományhoz sem. De mindenesetre  ebből is látszik, hogy az állam nem csak nálunk, de az USA-ban is szereti a felesleges bürokráciát, aminek sokszor csak érintőleges a kapcsolata a valósággal.

NICHD logo
tényleg ez a neve

Ennek ellenére az NIH egy elég jó hely. Összesen 27 intézetből áll (ezek egyike az NICHD), és kábé 6000 kutató dolgozik itt (főleg olyan posztdokok, mint én is), nagy részük a fő kampuszon, Bethesdában, Maryland államban (ahol én is).

Ez a kampusz egy kb. 1 km x 1 km-es dimbes-dombos terület, rajta kb. 70 kisebb-nagyobb épülettel. Az még hagyján, hogy az épületek számozása kaotikus, de az nem úgy van ám, hogy az egyik intézet van az egyik épületben, egy másik a másikban… az intézetek is szét vannak szórva több épületbe, egy épületben pedig sokféle intézetből dolgoznak együtt. És ez még csak a fő kampusz, de az NIH-nek van még számos telephelye itt a környéken is, de pl. Montana és Arizona államokban is, innen sokezer kilométerre.

Az egyébként, hogy így egy rakáson van sok kutató, számtalan előnnyel jár, leginkább azzal, hogy elérhető közelségben van sok olyan erőforrás (akár emberi, akár tárgyi), ami egyébként nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhető. Az utóbbira kedvenc példám a bolt. Van itt a kampuszon egy bolt, ami ránézésre úgy néz ki, mint bármelyik másik, csak éppen itt nem tejet, mosóport és mirelit pizzát találsz a polcokon vagy a hűtőben, hanem kémcsőtartó állványokat, pufferoldatokat és restrikciós enzimeket. És ha bármelyikre hirtelen szükség támad, csak át kell ugranod érte. Máshol ez sokszor napokig (egyes helyeken hetekig, khm) tartó rendelési procedúrát igényel. Az emberi erőforrásra pedig a rengeteg előadás, szeminárium és kurzus lehet jó példa. Olyan sok van ezekből, hogy az ember nem győzi törölni a meghívó emaileket, hogy ne duguljon el a virtuális postaládája. Az, hogy napi szinten hallhatunk (hallhatnánk) mások kutatásáról, eredményeiről, elég inspiráló tud(na) lenni. A zárójel azért van, mert hát kutatni is kell valamikor…

No ennyit általánosságban a melóról. A következő részek tartalmából: kollégák, heti rutin, kutatási téma, stb.

A hely, ahol élünk III. – Hát itt laknak ők

A múltkori bejegyzésemben írtam, hogy a város egyes részei funkciók szerint különülnek el. Körbejártuk azt a részt, ahol a nevezetességek vannak és azt, ahol az emberek dolgoznak. Nem maradt más a városból, mint az, ahol az emberek laknak. (Ipar nincs a városban, így gyárvidéket nem kell keresni.) A két bekezdéssel lejjebb levő térképen a pici kör jelöli azt, ahol a múltkori bejegyzésemben jártunk. A körön kívül kezdődik az, ahol élnek is emberek, azaz a FALU. Tehát majdnem az egész város…

Két hónappal ezelőtt, amikor ideértünk, teljesen meglepett, hogy mennyire kisvárosias, falusias jelleget ölt a város rögtön, miután kiér az ember az irodaházak világából. Másfél évig készültünk az idejövetelre, és egyáltalán nem ilyennek képzeltem el azt, ahol élni fogunk. Eleinte nagyon furcsa volt, hiányzott a városias hangulat, de mostanra már megszoktam, és szerencsére olyan utcába költöztünk, ahol a városban szinte egyedi módon végig magas házak sorakoznak, és csak a magas házak mögött folytatódik a FALU.

De azért a FALU is többféle jelleget ölt. A piros karika közvetlen közelében fekszenek azok a méregdrága környékek, ahol még található pár szépen megőrzött régi ház, sorház, és az utcaképnek van valamilyen tervezettségre, szépérzékre utaló jellege. Ez a környék kicsit Zugló hangulatú, téglából épült sorházakkal, kicsi kertekkel, nagykövetségekkel. (A bejegyzés összes képét a netről loptam, mivel nem fényképezkedtünk annyit ezeken az utcácskákon). Ezeken a környékeken nagyon kellemes sétálni, de boltokat, üzleteket ne keressen itt az ember. Sok fiatal is lakik erre, szobát vagy alagsori lyukat már annyiért lehet bérelni, amiért mi kijjebb egy rendes lakást tudtunk, de a belvárosiasság csalóka érzetét meg kell fizetni.

Ezután a környék után a FALU tényleg teljesen kertvárossá válik, de kétféle módon, a szerint, hogy piros- vagy kékpöttyös-e a környék. Ugye mindenki emlékszik még a pöttyös térképre? A piros pöttyös részen laknak a fehérek, a kék pöttyös részen pedig a feketék, latin-amerikaiak. A szép virágzó kerteket és mesebeli házikókat mutató fényképeink mind a pirospöttyös részen készültek. Itt a latin-amerikai vendégmunkások szépen gondozzák a kerteket, mindenhol rikítanak az azáleák, és a környékbeli FALUKÖZPONTOK éttermei mindig tele vannak szépen sminkelt hölgyekkel és jól öltözött urakkal.

A kékpöttyös részen már egyáltalán nem ilyen bájosan néz ki a világ. A rendezettség, a kolbászkerítés, az amerikai mesevilág egyik utcáról a másikról véget ér, és kezdődik a való világ, amit a filmekben ritkábban lát az ember. Ez is FALU, de itt a házak kertjeit nem igazán ápolja senki, nincs pénz annyira rendben tartani a házakat, éttermek már nincsenek a környéken. Viszont az utcán nagyobb a pörgés, megjelennek a kis boltocskák, borbélyok, egy másik világba kerül az ember. Húsz évvel ezelőtt életveszélyes volt ezeken a környékeken járkálni, mindennaposak voltak a lövöldözések, bandaháborúk, a drogtanyák. Azóta sokat javult a helyzet. Sok környék dzsentrifikálódott, kevert, vagy lassan piros lett, és a bűnözés sem olyan súlyos, mint régen. Átmerészkedtem az Anacostia-folyó túlpartjára is, messze keletre, és jelentem, túléltem. Néhányan nagy szemeket meresztettek rám, vagy beszóltak, hogy mit keresek arra, de kevésbé volt ijesztő, mint ahogy elképzeltem, és amúgy vannak teljesen okés utcák és környékek arra is.

Az emberek szórakozni is járnak ám errefelé, bár azért jóval kisebb itt az élet, mint Budapesten. Mi most még csak messziről, vágyakozva nézzük a különböző bárokat, éttermeket és egyéb egységeket, de majd talán egyszer annak is eljön az ideje, hogy kipróbáljuk ezeket, és akkor majd posztot is kapnak. A piros kör közelében található pár nevezetes utca, amiről mindenki ódákat zeng, hogy mennyi jó hely van arrafelé. Ilyen a híres U street és környéke, ami vizuálisan az egyik leglehangolóbb látvány a városban, mintha egy brit bányaváros legszélén sétálna az ember összevissza méretű és magasságú téglaházak között.

A végtelen FALUT pedig időnként megszakítják kisebb FALUKÖZPONTOK. Ezek többnyire metrómegállók vagy nagyon kereszteződések közelében alakultak ki, és itt tudnak a falusi lakosok mindenféle olyat csinálni, amit otthon falun. A faluközpontok kis lepottyantott egyszintes házikók sorából állnak, külsőre semmiben sem tűnnek megnyerőbbnek, mint nairobi külvárosi utcái vagy az elbontott bazársor a Deák térnél, de azért a boltok, üzletek menőbbek. Két képet mutatok, hogy hogy kell ezeket elképzelni, de majd amikor bemutatom a saját környékünket, akkor részletesebb is leszek.

A fent bemutatott világok szinte teljesen leírják a várost. Két kivétel akad, ami nem illik bele a képbe. Az egyik az utca, ahol lakunk, és ahol végig magas házak sorakoznak egymás mellett sok-sok árnyas fával. Az egésznek valami szokatlanul európai városias hangulata van, ezért is szeretjük nagyon. Lekanyarodva az utcáról persze rögtön kezdődik a FALU. A másik környék pedig Georgetown, ami egy bájos francia kikötőváros hangulatát adja, és annyira jó kis hely, hogy majd külön cikket is szentelünk neki.

Már csak egy fejezet hiányzik, a mi környékünk bemutatása, a következő cikket annak szentelem.

Tavasz 2 – avagy a rózsaszín 50 árnyalata

Ugyan errefelé már kitört a nyár azóta – 90 fokok vannak mostanában napközben (persze Fahrenheitben) -, a világért sem szeretnénk azt a hamis képet sugallni olvasóinknak, hogy Washingtonban a cseresznyevirágzásból állt a tavasz.

Az csak az egyik tétele volt annak a virágszimfóniának (I fogalmazta meg így), amiben a különböző virágok és fák kábé hetente adják egymásnak a stafétabotot: krókuszok – nárciszok – cseresznyefák és liliomfák – tulipánok – rózsaszín fák (redbud és dogwood) – azáleák – magnolia grandiflorák. Most épp az azáleák tételénél tartunk, ezért múlt szombaton el is mentünk a Nemzeti Arborétumba, ahol külön dombot is szenteltek nekik. Később aztán rájöttünk, hogy az egyszerű kertvárosi házak kertjei is hasonló látványt nyújtanak, az azáleabokrok ugyanis nagy népszerűségnek örvendenek a város hobbikertészei körében.

Illusztrációként néhány kép ömlesztve az elmúlt pár hét terméséből:

A hely, ahol élünk II. – Na de mégis, hogy néz ki?

A múltkori gyorstalpaló washingtonológia után most tehát következzen az, hogy hogy is néz ki a város maga.  Az pedig majd még egy további bejegyzés lesz, amikor arról a környékről elmélkedek, ahol tulajdonképpen megtaláltuk ideiglenes lakhelyünk.

Azt említettem, hogy a város szerkezetileg eléggé más, mint egy rendes európai nagyváros, aminek persze történelmi-társadalmi okai voltak (minek nem?). A lényeg, hogy egy alapvetően megtervezett városról van szó, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az első, ami eszembe jut, az az, hogy funkciók szerint lett minden kialakítva, ezáltal teljesen elválasztva a különféle tevékenységeket végző embercsoportokat egymástól. Otthon az ember az utcán sétálva elmegy száz műemlék és turistacsoport mellett, miközben látja, hogy a sarkon lakó néni tolja a kocsiját (aka banyatankját), és rohannak el mellette öltönyös irodisták. Itt ilyen jelenetek nincsenek. Itt mindennek külön helye van. Nézzük is őket szép sorjában.

1. A hely, ahová a látnivalókat tették

A hétköznapi embereknek Washingtonról a Capitolium, a Fehér Ház, az az izé nagy obeliszk (aka Washington Memorial), a haladóbbaknak pedig még a Lincoln Memorial és a Thomas Jefferson Memorial jut az eszébe. Nem is csoda, mert tényleg ezek jelentik a város fő látnivalóit. És az egyszerű turistának nagyon könnyű dolga van, mert az összeset egy gigantikus focipályára tették le, mint egy skanzenben. Ezt így is tervezték.

Ezt a hatalmas rétet-parkot-focipályát (hivatalos nevén National Mall) egy 3 km hosszú és fél km széles füves területnek kell elképzelni, amin szerte elszórva találhatóak a neves épületek. Egyik végén a Capitolium, másik végén a Lincoln Memorial, mögötte a Potomac, mellettük pedig birodalmi stílusban épült kormányépületek és múzeumok. Az egésszel nekem két bajom van. Az egyik, hogy teljesen elkülönül a várostól, annak életétől. Rendes, itt élő washingtoni emberrel nem találkozhatsz ott, csak vidéki turistákkal és iskoláscsoportokkal. Mert nincs ott semmi, csak végtelen fű és pár lepottyantott szobor. A másik pedig az, hogy szörnyen birodalmi az egész. Még egyszer nagyon régen otthon kapcsolgattam a tévét, és belefutottam egy dokumentumfilmbe, ahol épp 70-es évekbeli felvételeket mutattak erről a parkról. És én biztos voltam, benne, hogy egy szovjet filmet látok, amint épp büszkén mutatják az egyik közép-ázsiai tagköztársaság fővárosának új központját. Nagy, széles, végtelen utak, pár évtizedes, de archaizáló stílusban készült márványemlékművek büszkén lepottyantva egy folyópart mellé. Meglepődtem, mikor rájöttem, hogy ez Washington. De végül is a helyben nincs semmi meglepő, egy birodalom fővárosában vagyunk, aminek nincs hosszú történelme, sok emlékezetes történelmi eseménye, így normális, hogy így kicsit művibb módon kreálnak emlékműveket egy statikusan megtervezett parkba. Érdemes elmenni egyszer minden turistának ide, de tőlem nagyon távol áll a hely, mert egyszerűen nem a miénk, ez Amerikáé.

2. A hely, ahol az emberek dolgoznak

A National Malltól északra helyezkedik el az úgynevezett Downtown, a belváros. Ami itt jó amerikai módra csak munkahelyekből áll, irodaházak végtelen sorából. De azért ne díjnyertes tervezésű, izgalmas irodaházakat, esetleg merész felhőkarcolókat képzeljünk el, hanem tízemeletes, jellegtelen kockákat, melyek szinte teljesen ugyanúgy néznek ki, ezért akármelyik sarkon megpörgetik az embert, gőze sincs, hogy merrefelé néz, és hol is van. Még jó, hogy ezen a környéken betűkkel-számokkal jelzik az utcákat, így rá lehet jönni, hogy merre érdemes elindulni. Néha találni egy-egy szép, régi épületet benyomorítva két irodaház közé, melyek valahogy túlélték a “romboljuk le a régit, és építsünk a helyére újat, mert az új mindig jobb” amerikai gondolkodásmód (tudom, sztereotípiákban gondolkodok) áldásos tevékenységét.

Itt székel millió ügyvédi iroda, lobbicégek és egyéb vállalatok, így napközben pörög rendesen az élet, mindenki öltönyben-kiskosztümben szaladgál kezében Starbucks kávéval. Itt nincsenek rendes boltok, látnivalók, csak négyzetalakú utcák, irodák és kajáldák-kávézók. Ez a belváros. Mely hétvégén halott, csak néhány a National Mallról véletlenül idetévedt, vagy közeli metrómegállókat kereső turistacsoport pezsdíti fel szürke utcáit. És bármennyire elidegenedett hely is, titkos vágyam az, hogy egyszer jó lenne errefelé dolgozni.

Uppsz, megint sokat szövegeltem, pedig egy bejegyzésben szerettem volna bemutatni a többi városrészt is, de nem akarom végtelen hosszan untatni az olvasót, és a hosszú bejegyzések elriasztják az embert. Úgyhogy itt abba is hagyom, és hamarosan folytatom majd, hogy milyen környékeken is laknak errefelé az emberek.