Hullámok, kövek

Amikor az embert kidobják egy teljesen új országba, akkor az alapvető szükségletek, mint lakásbérlés, munka és bürokratikus formaságok mellett még egy életbe vágóan fontos dolog van, ami ahhoz kell, hogy meg tudjon állni az ember: barátságokat kialakítani.

Aki nem élt még külföldön úgy, hogy munkával ment ki, az nem is nagyon tudja szerintem, hogy milyen nehéz ez. Egyszerűen nulláról kell elindulni, úgy, hogy senkit sem ismer az ember. Otthon az embert körbevette a család, a családhoz kapcsolódó ismerősök, barátok, aztán az óvoda-iskola-egyetem, kollégák, ezek mind olyan dolgok, amikből 30 év alatt kialakul egy baráti kör. Lehet tudni, hogy mikor, kiben mire számíthatunk. Külföldi ösztöndíjjal sem olyan nehéz a dolog, mert akkor a diák alá tolnak egy nagy társaságot, és igazából az egész a tanulás mellett nem is szól másról, mint az új kapcsolatokról és a távollét adta szabadság megéléséről.

Március hidegében tehát idecsöppentünk. T-nek volt egy munkaszerződése, és többször találkozott már a leendő főnökével, de ezen kívül senkit sem ismertünk, teljesen egyedül voltunk. Én prioritásként vettem, hogy valahogy, valamilyen módon nagyon próbálkoznunk kell aktívan építgetni az emberi köröket, mert itt nem tolnak alánk családot, iskolát, szakkört. Itt nekünk kell megtalálni a többieket. Ez nekem azért is volt fontos, mert tudtam az elején, hogy még hónapokig nem lesz munkám, így T-n kívül tényleg senkihez sem tudok majd szólni.

Elindulni a legnehezebb ilyenkor, az első lépést megtenni. Mert kihez, hogy, mikor, mivel? Nem sok előnye van, de ebben a helyzetben még is csak hasznosnak bizonyult egy társadalmi kisebbség tagjainak lenni. Mert a kisebbségek összetartanak, és nyitottak az új érkezőkre. Úgyhogy ebben az irányban kezdtük el a keresgélést. Bedobáltunk több kavicsot a tóba, és megnéztük, hogy meddig jutnak el a hullámok.

Az első, talán legfontosabb kavicsunk egy helyi LMBTQ keresztény kör egyik tagjával való kapcsolatfelvétel volt. Igazából ez a kör akkoriban nem sok mindent csinált, csak havi egyszer összejárt iszogatni, de az egyik tag épp társasozós estét szervezett a kvéker gyülekezetében, és ezt jó apropónak tartottuk az emberek közé vegyüléshez. Úgyhogy ráírtam erre a srácra, G-re, hogy jönnénk. És G rögtön válaszolt, majd lelkesen felkarolt minket, a két külföldi árvát. Bemutatott embereknek, ajánlott egy rendszeres társasjátékozós csoportot, tőle hallottunk arról a templomról, ahova ma is járunk, nagyon jóban lettünk az új lakótársával is, szépen elkezdett gyűrűzni a hullám. G szokta is néha olvasni ezt a blogot Google-fordítóval, úgyhogy ki is használom a lehetőséget, hogy megírjam: Köszönjük, G!

Bedobtunk egy kavicsot a templomba. Bedobtunk egy kavicsot a társasjátékozós körbe. Bedobtunk egy kavicsot egy túrakörbe. És ezek a hullámok szépen terjedni kezdtek, és még ma is terjednek, és még mostanság is elszórunk néha egy-egy kavicsot valahová.

Amúgy elindulhattunk volna azon az úton is, hogy rögtön az itt élő magyarokkal vesszük fel a kapcsolatot, de ezt az elején tudatosan kerültük. Féltünk attól, hogy ez kialakít egy kényelmes burkot, ami meggátol majd minket abban, hogy amerikaiakkal építsünk ki kapcsolatot. De amikor már biztonságban éreztük magunkat, utána már nagyon jóban lettünk egy magyar párral, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi, az egyik fél szintén T munkahelyén kutat. És ahh, milyen csodálatosan egyszerű és jó magyarok között lenni, velük beszélgetni!

Mert az oké, hogy bedobáltuk a kavicsokat, de a hullámokat meg is kell lovagolni, ami baromi nehéz. Sejtettük, hogy így lesz, de itt aztán tényleg szembesültünk azzal, hogy nagyon nehéz itt kapcsolatokat rendesen kialakítani, mert egészen máshogy működnek az emberek. Azt hiszem 10 év alatt sem tudnék olyan minőségű kapcsolatot kialakítani itt valakivel, amilyet otthon fél év alatt simán. Mert mások vagyunk, más a kulturális hátterünk, másban nőttünk fel, mások a referenciáink, mást várunk egy barátságtól, és máshogy is közeledünk egymás felé. Talán az egyik legnagyobb különbséget a gyümölcsös példával lehet ábrázolni. A magyarok narancsszerűek, egy ideig kerülgetjük egymást, mire át tudunk törni a keményebb héjon, de aztán könnyen mélyre le tudunk jutni. Az amerikaiak barackok, nagyon könnyedén el lehet indulni, de aztán egyszer csak egy kemény magba ütközünk.

És ez a kemény mag elég hamar eljön. Az amerikaiak iszonyat profik a felszínes bájcsevejekben, az egyestés remek beszélgetésekben, de magukhoz közel nagyon kevés embert engednek. Nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy komolyabban beszélgessenek egymással, megosszák a mélyebb gondolataikat, érzelmeiket, vagy hogy rákérdezzenek igazán lényeges dolgokra. Elképesztő volt látni, hogy amikor a szülinapomra eljött tíz ember különböző körökből, milyen pillanatok alatt kezdtek el úgy csevegni egymással hatalmas hangzavarban, mintha ezer éve ismernék egymást. Remekül elvoltak egy estén át, dobták egymásnak a mosolyokat, szimpatizáltak egymással, aztán ennyi, lehúzzák a függönyt, és le is út, fel is út. Persze ez nagyon általánosítás, és nagyon idegenként látjuk ezt, de mi valahogy így érezzük ezt ennyi hónap után.

Ebben nekünk, magyaroknak nehéz. Ráadásul mivel újak vagyunk, nagyon gyakran kell megküzdenünk olyan szitukkal, hogy bekerülünk hirtelen valamilyen idegen társaságba, ahol ismerünk 1-2 embert. Ilyenkor elveszünk és kétségbeesünk. Aztán gyorsan iszunk 2 pohár bort, és kicsit könnyebb lesz nekünk is amerikai módba kapcsolnunk. Nekem egy kicsit könnyebben megy, T ezt nehezebben bírja, ő néha már inkább el se megy ilyen eseményekre, mert nagyon fárasztó ez, energialeszívó.

DC pedig azért is nehéz hely, mert ez a város híres arról, hogy mennyire átmeneti hely. Mi a nyolc hónapunkkal már lassan díszpolgároknak számítunk. Mindenki jön föl vidékről, mert a kormányzati szervek szívják fel a munkaerőt, és sokan tovább is állnak aztán. Az amerikaiak sokkal kevésbé vannak helyhez kötve, mint a magyarok, itt tényleg teljesen természetes, hogy az ember 3000 km-re arrébb lakik a családjától, és kétévente máshova költözik, ott hagyva minden kapcsolatát és nulláról újrakezdve. DC pedig különösen ilyen hely. Nehéz így tényleg mély kapcsolatokat kialakítani. Egyik legkedvesebb itteni barátaink lehet, hogy fél év múlva már állnak is tovább.

Így aztán tényleg üdítő, amikor magyarokkal találkozunk. Hirtelen sokkal könnyebbé válik a beszélgetés, egymás megértése, a közös referenciák megtalálása. De nem azért jöttünk ide, hogy mindig magyarok között legyünk, hanem azért, hogy lássunk, tanuljunk valami mást. És persze, magyarként, külső szemmel úgy érzem, hogy sokkal menőbben barátkoznak egymással a magyarok, mint az amerikaiak, de más dolgokban meg az amerikaik mennyivel jobbak, amiktől pedig mi tanulhatunk sokat. Ezt pedig csak úgy lehet, ha közöttük vagyunk. Úgyhogy bár néha nehézkesen, de tovább hullámlovaglunk és dobáljuk a kavicsokat. És már most szépen fodrozódik a márciusban még tükörsima tó.

 

Reklámok

Annaváros, Mária földjén

Múlt vasárnap újra kiszabadultunk DC-ből egy kicsit, ezúttal Annapolis felé vettük az irányt. Ez a 40 ezres kis városka Maryland állam fővárosa, és kábé egyórányi (szürke, 8-10 sávos) autópályázásnyira fekszik Washingtontól. Amint az remélem a lenti képeken is átjön, Annapolis a festői kisváros tökéletes megtestesítője. A Chesapeake-öböl zegzugos partján álló 18. századi fa- és téglaházak és a sok vitorlás így együtt bennem nagyon skandináv hangulatot keltettek, úgyhogy megvolt a közös hullámhossz (legalább is velem, I nevében nem nyilatkozom). Ráadásul az idő is gyönyörű volt.

A skandináv vonatkozás még annyi, hogy Annapolis a nevét Anna dán hercegnőről kapta 1694-ben, aki később angol királynő lett. És ha már a női neveknél tartunk, Maryland pedig egy korábbi angol királynéról, Henrietta Máriáról lett elnevezve (és nem a bibliai Máriáról, mint korábban hittem, bár az tény, hogy eleinte katolikus angolok menedékeként szolgált).

A cuki kis régi házikókon kívül igazán két nevezetessége van a városnak. Az egyik a State Capitol (állami parlament/kapitólium), ami a legrégebbi, ma is működő törvényhozási épület az USA-ban, és egyébként pár hónapig az USA kormányának a székhelye is volt 1784-ben. Meg kell hagyni, eléggé fotogén.

A másik látnivaló pedig a Naval Academy (Tengerészakadémia) kampusza, ahol a tengerészfiúk és -lányok képzése folyik.

Igazából nem is csináltunk mást, mint hogy odamentünk, sétálgattunk fel-alá egy kicsit, ettünk egy finom rákos szendvicset, aztán beültünk az autóba (amit I hozott el a főnökétől a hétvégére) és hazajöttünk. Ja, és mivel útba esett, beugrottunk még az IKEA-ba is, csak hogy teljes legyen a skandináv érzés.

Jó kis nap volt.

Nyelv

Mielőtt idejöttünk volna, volt bennem egy kis félsz, hogy hogyan fogom tudni megállni a helyem egy teljesen angol nyelvű környezetben. Mert angolul az ember jól elmakog a külföldi barátaival, ők a suliban tanulták a nyelvet, mindenki jól megérti egymást, és elnézzük egymás hibáit, korlátait. De ebben az országban ez az anyanyelv, a maga nyelvjárásaival, sajátos kifejezéseivel, és az itt lakók nem tudnak semmit arról, hogy milyen az iskolában tanulni angolul, ezért nem értik, hogy én mit nem értek rajtuk, vagy én nem értem, hogy rajtam mit nem értenek.

Azt hiszem sose fogok hiper-szuperul megtanulni angolul, még itt se, mert az elmúlt harminc évben belém rögzült hibák, nyelvtani hibázások és béna kiejtés már végzetesen belém vannak ivódva. De szókincsben lehet sokat fejlődni. Erre több forrásom is van. Reggel munkába menet például mindig az Economistot olvasom tollal a kezemben, és az ismeretlen szavakat aláhúzogatom és kiszótárazom este. Így az ember megismerkedik egy csomó olyan szóval, amit a nagyon kifinomultnak hatni akaró (brit)  újságírón kívül az ég világon senki sem használ. De néha becsúszik egy-egy hétköznapi szó és kifejezés is. És sok rám tud ragadni a munkából is, kis kifejezések, szóhasználatok, amiket szeret C, a főnököm. Sok dolgot én is átveszek, mert azt hallom egész nap.

A legnagyobb rácsodálkozást itt kint az angol nyelvnek egy olyan része okozta, amit sajnos a magyar iskolákban egyáltalán nem tanítanak, ez pedig a szavakon belüli hangsúlyozás, hogy hogyan intonálják a szavakat. Az elején sokszor nem értettem, hogy egyszerűen miért nem értenek meg egy-egy szót az itteni emberek, amikor szép szótári kiejtés szerint mondom nekik. Hát azért, mert rossz helyre tettem a hangsúlyt. És a rosszul hangsúlyozott szavakat nagyon sokan egyáltalán nem értik itt meg. Úgyhogy szépen át kellett kalibrálnom magamban egy csomó rosszul berögzült kiejtést, főleg olyan szavaknál, amik magyarul is nagyon hasonlóak. Mert a magyar nyelv mindig szépen a szó elejére teszi a hangsúlyt, míg az angol pedig valami véletlenszerű helyre. Így lesz tehát itt Amerikából Amerika, New Yorkból New York, Manhattanből Manhattan, asszisztensből asszisztens, Virginiából Virginia, Mekdonáldzból Mekdánöldz. Ennek örömére Afrikát nagy lelkesen elkezdtem Afrikának mondani, de rá kellett jönnöm, hogy ott ugyanúgy hangsúlyoznak, mint a magyar. T-vel szeretünk ezeken mókázni, és lelkesen figyelmeztetjük egymást, ha a másikunk véletlenül elrontott valamit, időnként pedig a neten nyomozunk, hogy hogyan is kell rendesen hangsúlyozni azt, hogy Mississippi, Cincinnati , Alabama, Connecticut vagy Massachusetts. Ja, és az amerikai olyan alapszavakat is máshogy ejt, mint a “víz”, ɔː helyett ɑː-t használ az első magánhangzónak. (Itt meg lehet hallgatni a különbséget)

Amúgy ha valaki azon botránkozik, hogy az amerikai kiejtés mennyire egy elfajzott bután hangzó dolog a dallamosan zengő nemesi brit kiejtéshez képest, annak fontos tudnia azt, hogy az amerikai kiejtés pont az angol nyelv archaikusabb, hagyományos 17. századi  kiejtését tükrözi vissza, mert megőrizte az a nyelvállapotot, amit az Európából áthajózott népek hoztak magukkal. A brit angol pedig ezek után kezdett el felvenni egy sznob, művibb dallamosságot. Úgyhogy lehet, hogy a brit angol elegánsabban hangzik, de az amerikai angol az, ami valójában régebbi és hagyományosabb kiejtésű. Erről bővebben itt.

A szövegértés számomra nagyon esetleges attól függően, hogy ki mondja. Van olyan barátom, aki mondandójának csak a felét értem, mert annyira nem artikulál. Aztán például egy kukkot se értek a feketék utcai nyelvéből, mert annyira máshogy ejtenek ki mindent és más szavakat használnak. Sokat kell telefonálgatnom, és például ha ügyfélszolgálatok vermeibe kerülök, akkor néha ki tudok fogni olyan embert, akinél vért izzadok, hogy megértsem, és persze ilyenkor még a vonal is rossz.

Érdekes azt is megfigyelni, hogy a magyar nyelvhasználatunkra milyen hatással van az, hogy angol környezetben vagyunk. Az jó, hogy nem teljesen egyedül élünk itt, mert az ember anyanyelve is tök gyorsan el tud kopni, ha nem használja egy ideig. Néha már mi is érezzük ezt, beszélgetés közben sokkal előbb jön a szánkra egy-egy ritkábban használt szó angol megfelelője. Vagy párbeszéd helyett konverzációt, közreműködés helyett kontribúciót, nemzetközi helyett internacionálist mondunk szép magyarosan ejtve. Egy kedves itt élő magyar ismerőstől pedig meghallottam azt, hogy kifigurál (=figure out, rájön, kitalál), és ez annyira megtetszett, hogy már sokszor véletlenül én is így mondom.

Úgyhogy ha majd hazalátogatva egy-egy szót hülyén fogok hangsúlyozni, vagy valami idióta tükörfordítást használok, akkor az nem sznobizmus ámérikái dolog lesz, hanem egyszerűen agyam kis korlátoltságából fog adódni, mert nem biztos, hogy rögtön vissza tudok állni a magyar környezetben. Majd meglátjuk.

Őszület

Tegnap volt Halloween, ezért ennek tiszteletére következzen most pár sor és kép az őszről.

Mondják sokan, hogy az ősz milyen szép DC-ben. Én olyan nagy különbséget nem vettem észre szépségben a DC-beli és a budapesti ősz között. Itt sok a fa, de a Duna-parton meg ellátni a budai hegyekre, és ott sokkal nagyobb adagban tudja kapni az ember az őszi színeket. De annyi különbség azért még van, hogy Amerikában sokkal több a pirosan őszülő fa. Ez amúgy nem csak egy empirikus dolog, ez tényleg így van, míg Európában többnyire sárgára színeződik ősszel az erdő, úgy Amerikában a sárga mellett sokkal erősebben előjön a piros szín is.  Erre okos tudósok próbáltak magyarázatot adni, és a különbség okait valahogy a hegyvonulatok irányával, a jégkorszakkal és a kórokozók elterjedésével hozták összefüggésbe. Aki e rejtély megoldásának jobban is utána szeretne olvasni, az kattintson ide.

A Halloween itt tényleg hatalmas esemény. Már október legelején lelkesen kidekorálják a házaikat az emberek, mintha csak karácsonyra készülnének. Csak ilyenkor színes égők és kedves rénszarvasok helyett pókhálók vonják be a sövényeket, sötétben villogó műanyag sírkövek állnak ki a gyepből, és persze mindenhol tökfejek vigyorognak az arra sétálóra. A boltokat ellepik a tökök és mindenféle tökből készült étel, dísz. Tökös lesz az Oreo keksz, tökös lesz a mogyoróvaj, a kávé, a sör, a sajttorta, és amit nem tudnak tökössé tenni, azt legalább átcsomagolják vagy átételszínezik úgy, hogy narancsszínű legyen.

Október 31-én pedig elkövetkezik a nagy nap, és a nép beöltözik a maskaráiba. Itt ezt tényleg komolyan veszik, a fiatalok álarcos partikat csapnak, a szülők pedig mennek a gyerekeikkel “trick or treat”-re, amikor is a beöltözött gyerkőcök bekopognak a kis kosárkájukkal édességért a környék házaiba. Már C, a főnököm családja is nagyon készült a Halloweenra, pénteken egy mini Darth Wader és Darth Wader kisasszony rontottak rám munka közben műanyag fénykardot szegezve rám.

Mi nem vettünk részt ezekben a mókákban, Halloween napján felkerekedtünk, és magyar barátainkkal elautóztunk a hegyekbe, hogy lássunk még egy kicsit az őszi levelekből. Múlt héten tetőztek az őszi színek a hegyekben, úgyhogy a legszebbről lemaradtunk, de a völgyekben még mindig nagyon szépek a fák.