NIHphil

Bár a címben szereplő szó elmenne egy új ígéretes gyógyszer nevének is, ehelyett az Enájédzs (ejtsd: NIH) zenekarának, az NIH Philharmonia-nak a beceneve. Merthogy ilyenje is van az NIH-nek (ahol dolgozom, és amiről majd egyszer bővebben is írok).

Mivel unatkoztunk már elég rég voltunk komolyzenei koncerten, ezért kapva kaptam az alkalmon, mikor olvastam a meghívó emailt a tavaszi koncertjükre, főleg, hogy ingyenes volt.

Pontosabban nem is a szombati koncertre mentünk, hanem a pénteki főpróbára, a Szent Erzsébet katolikus templomba, ami katolikus mércével meglepően aluldíszített volt kívül is, belül is, és jó amerikai szokás szerint egy tízsávos autóút és bevásárlóközpontnyi parkoló vette körül.

A kép már a koncert után készült, a kezdéskor még nem volt sötét
A kép már a koncert után készült, a kezdéskor még nem volt sötét

Bár a metrótól sétálva bolyongtunk kicsit a közeli bozótban, még így is csak néhányan lézengtek, amikor odaértünk. Aztán egyszer csak egy nő felállt a színpadra és lelkesen anekdotázni kezdett egy Gyagilev nevű orosz műkedvelőről, aki később az Orosz Balett alapítója lett.

WP_20150424_19_32_35_Pro

De hogy jött ide Gyagilev? A koncert címe Sacrificial Spring (nagyjából Áldozatos tavaszként fordítható) volt, mert hogy Sztravinszkij Tavaszi áldozat (angolul Rite of Spring) című művének két változata volt műsoron. Miután érdekes és érdektelen részleteket tudtunk meg az egyébként balettnek íródott mű keletkezéséről, először négykezes zongoradarab formájában hallgathattuk meg.

Carlos Rodriguez és Ralitza Patcheva zongoráztak
Carlos Rodriguez és Ralitza Patcheva zongoráztak. A háttérben látható Mária-szobor volt a kevés árulkodó jel egyike, hogy nem egy művházban, hanem egy katolikus templomban vagyunk

Kicsit hosszabb volt (kb. háromnegyed óra), mint amennyi az ilyen felzaklató típusú zenéből a magunkfajta embernek egy szuszra jólesik, de kibírtuk azért nem volt rossz.

Aztán elkezdtek szállingózni a színpadra a zenészek, és a hangszerhangolásokból és a nehezebb futamok gyakorlásából lassan egész komoly hangzavar kerekedett…

WP_20150424_20_26_02_Pro

…amit a – mint később kiderült – karmesternő (Nancia D’Alimonte) újabb sztorizgatása szakított félbe, pont amikor már majdnem feladtuk és eljöttünk volna.

De jó, hogy maradtunk, mert így megtudhattuk, milyen botrányos volt a balett párizsi bemutatója 1913-ban – úgy tűnik, nem csak nekünk volt nehezen emészthető elsőre a mű. Pedig a Tavaszi áldozat zenekari változata sokkal emészthetőbb, sőt, élvezhetőbb volt, mint a zongorás darab.

Szóval végül egyáltalán nem bántuk meg, hogy elmentünk. Őszintén szólva én egy lelkes és aranyos, de nem túl jó színvonalú zenekarra számítottam, tekintve hogy abszolút önkéntes alapon szerveződik és elsősorban amatőr zenész kutatókból áll. Ehhez képest abszolút profi előadást kaptunk, pedig ez csak a főpróba volt. Szóval még az is lehet, hogy a következő koncerten is ott leszünk.

Reklámok

A hely, ahol élünk I. – A városról általában

Azt hiszem már épp ideje annak, hogy bemutassam azt a környezetet, ahová egy pár évre áttettük a székhelyünket. Azért vártam ezzel ilyen sokáig, mert sok idő, mire az ember meg tud ismerni egy várost, egy új világot, és az első benyomások még érlelődnek. Viszont mostanra meg annyi gondolat született a fejemben, hogy több menetben kell majd ezeket leírnom. Első körben a városról általánosságban fogok merengeni, majd később bemutatok pár városrészt, legvégül pedig azt a helyet, ahol mi lakunk. Viszont a merengésem sem lesz túl összeszedett, mert mindenféle az eszembe jut. Úgyhogy bele is vágok.

DC-ben először 7 évvel ezelőtt voltam, és egy napot töltöttem itt. Megnéztük a kötelezően megnézendő dolgokat, majd rohantunk tovább. És akkor egyáltalán nem tetszett a hely, menekülni akartam belőle. Ha akkor valaki azt mondta volna, hogy én itt fogok élni majd pár évet, kinevettem volna. Nagy az Isten humora. DC-t nagyon sok amerikai az egyik legszebb városnak tartja. Budapest után viszont DC egy gyatra kis próbálkozásnak tűnik, hogy valamit felmutasson. De legalább próbálkozik, azt pedig méltányolni kell, sok amerikai város még eddig sem jutott el. Azóta kicsit jobban megbarátkoztam a hellyel, de azért nagy szerelemnek még egyáltalán nem lehet nevezni. Furcsa hely ez egy furcsa országban.

Azért vagyok nehéz helyzetben, mert nehéz erről a városról írni, túl nagy a kuszaság a fejemben. Első körben el kell vonatkoztatni attól, hogy ez egy komplex, európai értelemben vett város. Az olvasónak félre kell tennie azokat az elképzeléseit, amik európai mivoltából fakadóan egy városról az eszébe jutnak (nyüzsgő központ, barátságos kis utcák, régi, hangulatos negyedek, lakó- és gyárövezetek, majd a városhatárt jelző tábla után erdők-mezők). Többek szerint Amerikában összesen egy város van, az pedig New York. A maradék csak valami furcsaság, kisvárosok végtelen kuszasága, falu vagy tanya. És itt ezt nagyon érezni. Amerikában teljesen máshogy alakultak ki a városok, mint a világ más részeiben történelmi okok miatt. Erről biztos sok érdekes tanulmány született, én ebbe nem mennék bele most.

DC-ről annyit kell tudni, hogy egy mesterségesen létrehozott, tervezetten megépített város, elég csak ránézni az alábbi térképre:

DC_neighborhoods_map_high_res

DC egy nagy négyzet akar lenni, aminek a délnyugati sarkát leharapta a Potomac-folyó. (Eredetileg amúgy négyzet volt, de Virginia később visszavette a városnak adott területeit.) Viszont a négyzet határaitól nem ér véget a város, a városhatár egyáltalán nem egy feltűnő dolog, hanem folytatódik a végtelen kertváros. Fel egészen Bostonig. Egy végtelen kertváros-gigapolisz, amiből kiemelkedik pár száz kilométerenként pár nagyobb irodaház (Baltimore, Philadelphia, New York…). És DC 80%-a szintén kertváros. A képen jól látszik, hogy mennyi különböző környéke (neighborhood) van. Ezek olyasmik, mint otthon a kerületeken belüli kis vidékek, mint Palotanegyed, Lipótváros, Remetekertváros, Rákospalota stb., és otthonhoz hasonlóan elég más hangulatuk tud lenni. De lehet, hogy azért képzelem ezt, mert máshogy hívják őket. A következő bejegyzésemben írok majd pár környékről, környéktípusról.

A város maga nem nagy, területe Budapestének a harmada. Viszont ahogy fent írtam, a városhatár után nem ér véget a világ, a metrók is mennek szépen tovább: DC és az őt körülvevő szomszédos városok-kertvárosok így egy négymilliós metropolisszá olvadnak össze. Úgyhogy a város nagy, a tömegközlekedése pedig nem annyira jó (persze amerikai viszonylatban nagyon jónak számít, hogy egyáltalán van itt tömegközlekedés): bár van hat metróvonal, nem járnak annyira sűrűn, és nagyon drágák. A buszok pedig teljesen véletlenszerűen közlekednek, legalább 30 perces követési idővel, és sokszor kimaradnak. Minden sarkon megállnak, ezért simán lehet másfél-két órákat buszozni. De mivel ez olcsóbb, én pedig még várom a munkavállalási papírjaimat, ezért én mindig buszozok. És a lassúság miatt pedig még nagyobbnak tűnik a város.

640px-DC_satellite_image

A fenti képen látszik, hogy DC-re rádobtak egy képzeletbeli koordinátarendszert, melynek az origója a Capitolium. Ez a rendszer négy részre osztja a várost. A főbb kelet-nyugati irányba menő utcákat betűkkel jelzik, a déli-északi irányúakat pedig számokkal.Az origó pedig a kiindulópont, így a Capitoliumtól délre és északra is fekszik A Street, melyet csak egy utca, a vízszintes tengely választ el egymástól. A függőlegesen menő utcákat is így számozzák, tehát ugyanígy van két 1st street is, melyet a függőleges tengely választ el egymástól. És az egyszerűség kedvéért a házszámozás is ezt a logikát követi, így például a K street számozása a Capitolium vonalától nyugati és keleti irányban is elölről kezdődik el, az ellenkező irányba. Ebből totális káosz tudna kijönni, ezért minden cím mögé oda kell tenni, hogy az adott utca, adott házszám a koordinátatengely által felosztott négy rész melyikébe esik. Ezeket logikus módon ÉNy, ÉK, DNy, DK rövidítésekkel jelölik, és az utcatáblákon is rajta vannak. Itt a kis NW rövidítéseket kell keresni két egymást derékszögben metsző utca tábláján:

rw_signs_001-a

Az átlósabb irányba menő szélesebb sugárutakat pedig államok neveiről nevezték el, mi például pont a Connecticut Avenue-n lakunk. Az utcákban még az a trükkös, hogy néha megtörnek, majd később folytatódnak. Tehát például a 38. utcát lehet, hogy keresztül szeli egy gigantikus háztömb vagy egy nagy park, de attól még fél kilométerrel arrébb az utca ugyanúgy 38. utca néven folytatódik tovább. Tévedtem már el így, amikor azt hittem, hogy célegyenesben vagyok, és az utca egyszer csak a semmiben megszakadt.

t street
A piros csík a T Steetet jelzi, ami pár kilométerre megszakad.

Mielőtt majd egy következő bejegyzésben arról is írok, hogy hogy is néz ki a város maga, milyen környékei, nagyobb területcsoportjai vannak, még egy fontos dologról szeretnék röviden írni, az pedig a lakossága és a szegregáltsága. A várost csaknem 50%-ban feketék lakják, a fehérek aránya 43%. A lenti képen jól látszik, hogy alig keveredik egymással a két fő csoport lakóhely szerint. A belvárosban találkoznak, együtt dolgoznak (vagy nem, eddig csak fekete buszvezetővel és fekete portással találkoztam), viszont teljesen másik irányba indulnak haza. A fehérek a piros pöttyök, a feketék a kékek. Teljesen elkülönülnek a lakónegyedek, átmegy az ember az utca túloldalára, és hirtelen egy másik világban találja magát más emberekkel, más szubkultúrával. Erről nem tudok ítéletet mondani, hogy ez jó-e vagy rossz-e. Persze, hogy az emberek a saját magukhoz hasonló emberek környezetében akarnak lakni, mi sem véletlenül lakunk az északnyugati negyedben. Ami inkább szomorú, az az, hogy szembetűnően több a szegény, lepusztult környék a kék pöttyös negyedekben. De erről majd még írok később.

640px-Race_and_ethnicity_in_Washington,_D.C._2010

Ez az első kis gyorstalpaló is túl hosszúra sikeredett. Remélem valamennyi általános elképzelést sikerült kialakítani a helyről, a következő alkalommal pedig idegenvezetni fogok, hogy hogyan is néz ki a város a különböző környékeket, utcákat járva.

467

Már hallottunk róla otthon is, de most a héten közelről is volt szerencsénk megismerkedni vele. Nem volt egy kellemes találkozás, de reméljük, lesz még jobb is. (Spoiler: egy kicsit már lett is.)

Nem kell megijedni, nem Sarah Palinről lesz szó, még csak nem is a Fahrenheit-féle hőskáláról (bár az is elég értelmetlen és fájdalmas), hanem a mágikus “credit score”-ról. Kábé hitelképességi pontszámnak lehet fordítani, és (a Fahrenheit-skála mellett) ez is elég jó példája az itteni, tőlünk idegen gondolkodásmódnak.

Credit score-ja mindenkinek van, még azoknak is, akiknek nincs credit history-ja (hiteltörténete), csak hát nekik nagyon alacsony. Nincs is ezzel semmi gond addig, amíg az ember nem próbál meg olyan úri huncutságokat elkövetni, mint mondjuk lakásbérlés vagy mobiltelefon-előfizetés. Az viszont (számunkra legalábbis) nagyon meglepő volt, hogy mennyire számít ez a pontszám, ha mégis ilyenekkel próbálkozunk. Az amerikaiak már főiskolás-egyetemista koruktól aktívan építik a saját hiteltörténetüket, ami nélkül a mindennapokban itt szinte lehetetlen létezni.

uscreditscores

A fenti képen az egyes amerikai államok lakóinak átlagos kreditszkórja látható, a skála 1-999-ig terjed egyébként. A kisbetűs részből az is kiderül, hogy a legalacsonyabb, texasi átlag (651) már felülről súrolja a hitelképtelenséget (ez otthon kb. a BAR-listára kerülést jelentené). Nos, én a héten kaptam egy levelet egy banktól, amelyben arról tájékoztattak, hogy az általam igényelt hitelkártyát nem áll módjukban megítélni nekem, és bár nagyon óvatosak voltak és nem direkt a pontszámomra hivatkoztak, de azért az is el volt rejtve a levélben: 467.

Hát nem ugráltunk örömünkben. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy oldalra kerülök a Fidesszel bármiben is, de az a helyzet, hogy ezt a pontszámot hitelminősítő ügynökségek számolják ki neked (vagyis inkább rólad), és a levelet olvasva legalább annyira utáltam őket, mint a Fidesz annak idején a Fitchet vagy a Moody’s-t. Csak ezeket Experiannek hívják, meg SageStreamnek.

A lakásbérlési huzavonák után már sejtettük, hogy a kezdő “bevándorlók” nem nulláról indulnak (és itt ezt nem pozitívan kell érteni), de nem gondoltuk, hogy a hiteltörténet hiánya ennyire lehúz minket. A pontszámodat ugyanis azzal tudod leginkább növelni, ha rendesen fizeted vissza a hiteleidet, legyen az lakás-, autóhitel vagy hitelkártyaköltés. És ebből az a furcsaság következik, hogy ha van egy hitelkártyád, azzal vásárolsz minél többet (de azért nem túl sokat!), majd szépen visszafizeted a folyószámládról még időben, akkor jobban jársz, mint ha csak simán egy rendes bankkártyával fizetnél mindent, közvetlenül a folyószámládról. Számomra az az igazán döbbenetes, hogy ez többet számít, mint az, hogy a következő két évben mennyit fogok keresni, pedig arról van papírom. A hiteltörténet hiánya tehát rosszabb, mint ha eladósodott lennél, és így az olyan újonnan érkezetteknek, mint mi, a 22-es csapdájából kell kitörniük.

Szóval most az a feladatunk, hogy hiteltörténet nélkül szerezzünk egy hitelkártyát, ügyesen egyensúlyozva költsünk vele és figyeljünk, hogy soha ne késsünk a visszafizetéssel. És ha minden jól megy, akkor egy év múlva talán már lehet előfizetéses telefonunk is anélkül, hogy egy iPhone árát letennénk kaucióként. De a jó hír az, hogy az említett kudarcon felülemelkedve elmentem egy másik bankba, ahol nagyobb sikerrel jártam és pár nap múlva elvileg egy hitelkártya boldog tulajdonosa leszek.

Tavassz!

Végre valahára itt is kitört a tavasz. Eléggé megkésett, itt hetekkel korábban szokott jönni, de idén hosszú volt a tél a kontinensen. Úgyhogy következzék lejjebb pár giccses kép virágzó fákról, tökéletes utcácskákról, játszadozó gyermekekről, büszke emlékművekről.

Egyszer egy bölcs könyvben azt olvastam, hogy az amerikai egy felszínes társadalom. És ez nem csak arra vonatkozik, hogy az emberi kapcsolatokban, párbeszédekben nehéz a felszín alá, mélyebb szintre jutni, hanem főként arra, hogy nagyon ügyelnek arra, hogy a felszín, a külcsín tökéletesen nézzen ki. Ez talán valami protestáns örökség lehet. Mindenhol tökéletesre nyírt fű, szépen nyesett fa, törzse körül szép körben elrendezett fenyőkéreg, földből kibukkanó nárciszok, tulipánok rendezett harmóniában. Aztán nem kell rosszul éreznie magát a kedves olvasónak, hogy nem tud otthon ilyen kertet varázsolni, a tökéletesség ezen felszíni látszatát nagyrészt a latin vendégmunkások-bevándorlók tartják fenn: sokszor látom napközben, ahogy ültetgetik a virágokat, kapirgálják a kertet, nyírják a füvet a házak kertjeiben. A tulajdonosok és a sétálók pedig élvezik az eredményt. Mert azért bármilyen mű és fals is tud ez lenni, azért a látvány szép, és otthon is lehetne ebből mit tanulni.
1912-ben Tokió polgármestere a két nép közötti barátság jegyében 1800 cseresznyefát ajándékozott a városnak, amiket a Nagy Büszke Emlékművek Sétányára ültettek el. Ezt ünneplik 1935 óta a cseresznyevirágzás idején. (Az igazsághoz tartozik az, hogy már ez előtt is kaptak több ezer cseresznyefát Japántól, mert valamiért mindig is cseresznyefákkal akarták díszíteni a Nagy Büszke Emlékművek Sétányának környékét, de mégis az 1912-es adományra emlékeznek máig.) Valahogy vicces az, hogy Washington legnagyobb fesztiválja Japánhoz és a japán kultúrához köthető. Az emberek már hetek óta izgatottan várják, hogy mikor fognak nyílni a fák, és a jeles időszak hétvégéjén hatalmas népünnepélyt tartanak, felvonulással, zenészekkel, japán dobosokkal, tűzijátékkal. Amikor Kínában éltem, akkor is nagyon nagy esemény volt a cseresznyevirágzás. A fesztiválról amúgy nem tudok írni, mert féltünk a tömegtől, ezért kihagytuk a majálist. Viszont a következő hétfőn elosontam én is megnézni a virágokat kedves magyar barátaink társaságában. Bármennyire is nem kedvelem a Nagy Büszke Emlékművek Sétányát (erről majd hamarosan fogok írni), azért a cseresznyefák még az én kérges szívemet is feltörték. Tetszett, na.
Létezik Wisteria Lane Stars Hollowban. T főnökének tippje alapján elsétáltunk egy közeli környékre, ahol minden utcát kötelezően cseresznyefákkal ültettek be. Az év 360 napján amúgy a hatalmas autóiban és rendezett házikóiban ülő nép pedig előbújt a barlangjából, és lelkesen kószált, piknikezett a járda nélküli utcácskákban. Ázsiaiak messzi vidékekről érkeztek autóval, hogy a szívüknek oly kedves eseményt megcsodálhassák. A képek magukért beszélnek, nekünk is leesett az állunk.

1 hónapja az óceán túlpartján

Eltelt 1 hónap. Ilyenkor annyira feltűnő az, hogy mennyire relatív az ember időérzete. Mintha tegnap lett volna, hogy a reptéren elbúcsúztunk a családtól, de közben olyan, mintha 5 éve itt élnénk. Az Isztambulban eltöltött nap pedig valami rejtelmes téren és időn kívüli dimenzióban kering, sehová se tudom beilleszteni.

Eltelt 1 hónap, ami talán a legnehezebb időszaka egy külföldre költözésnek, ennél már csak könnyebb menetek fognak jönni. Legalábbis nagyon remélem. A kezdeti lelkesedés, rácsodálkozás, új ingerek, a kalandvágy azért sokat segített abban, hogy ezeket az első akadályokat kicsit könnyebben vegyük.

A teljesség igénye nélkül ezek az első hónap termései:

  • ideértünk
  • találtunk lakást, lett lakcímünk
  • bebútoroztunk egy lakást
  • előfizettünk internetre
  • vettünk egy mobiltelefont
  • mindketten kaptunk levelet az itteni címünkre (ebben van valami vagány, nem?)
  • T-nek lett SSN kártyája (ez adószám-TB egyveleg, nagyon sok ügyintézéshez ez kell)
  • beadtam a papírokat a munkavállalásihoz
  • lett itteni bankszámlánk, kártya hozzá
  • van vagy három különböző bolthoz klubkártyánk
  • van a tömegközlekedéshez kártyánk
  • van az alagsori mosodához kártyánk
  • van biztosításunk, és hozzá kártyánk
  • hitelkártyára még várunk…
  • T fizetett csekkönyvből kitépett kis fecnivel
  • T elkezdett dolgozni
  • T megkapta az első fizetését
  • habonyingoztunk
  • utaztunk mind a 6 metróvonalon
  • ettünk McDonaldsban, ettünk donutot, Doritost, Little Debbie-t, ittunk Dr Peppert, Budweisert, Starbucks kávét…
  • átéltünk telet, tavaszt, novembert és 25 fokot este 10-kor
  • futottam, kirándultam
  • voltunk templomban
  • voltunk társasjátékozni
  • voltunk kerti grillezésen
  • lett pár új facebook ismerősünk

Még biztos lehetne sok dologgal folytatni. De a lényeg a lényeg, hogy az első nagy menetnek lassan vége, kezd megszilárdulni körülöttünk az élet, egyre kevesebb a bizonytalanság. Persze azért még aggódunk ezer dolgon, sok mindennek kell még rendeződnie, és sok feladatunk van még.

A következő hónapok során a legfőbb célom az, hogy ezt az itteni életet is be tudjuk népesíteni emberekkel, barátokkal, kapcsolatokkal. Ez nehéz menet lesz. A másik pedig, hogy türelmesen ki tudjam várni azt a pár hónapot, amíg az itteni bürokrácia őröl, elküldi nekem a munkavállalási engedélyt, és találjak munkát. Azt hiszem akkor mondhatjuk majd azt, hogy lassan tényleg révbe érünk.

Addig pedig kitartóan evezünk tovább.

Egy átlagos hétköznap reggel

Általában arra ébredek, hogy a szemembe süt a nap. A helyi szokásokhoz alkalmazkodva zabkását reggelizek kávéval, aztán elindulok munkába. Először végigmegyek egy végtelen folyosón, majd a házból kiérve átkelek egy olyan úton, aminek az egyik sávja irányt változtat napközben.

Aztán egy sarokkal odébb hirtelen egy angol vidéki kisvárosban találom magam, kertes házakkal, és sok-sok zölddel.

Pár perc múlva újabb dimenziókapu következik: egy nagyvárosi forgalmas csomópont, irodaházak és plázák…

… és egy atombunker, amit mellesleg metróállomásnak is használnak. Itt leereszkedem a mélybe, és elmegyek a kettővel arrébbi atombunkerig, ahol aztán jöhet Jákob lajtorjája.

Itt, ha átküzdöttem magam a vasfogú szörnyön, akkor már az NIH (ejtsd: enájédzs) kampusza kezdődik, ami attól függően tűnik nemzeti parknak vagy ipari központnak, hogy melyik irányba nézek.

Az úticél a 35-ös épület, itt van a laborunk, a sárga űrkapszula szintjén. Az étkező ugyan nem egy trópusi növényekkel teli télikertre néz, de azért ki lehet bírni itt egy kávényi időt. 🙂

Ikea

Az előző poszt arról szólt, hogy kis apró dolgok mennyire fel tudják hívni az ember figyelmét arra, hogy messze van otthontól. Ikeába menni pont ellenkező érzés volt. Ott majdnem minden teljesen ugyanolyan, mint otthon, “biztonságosan”, “szakértőnek”, kellő helyismerettel rendelkezőnek éreztük magunkat, és ez pár hét után nagyon jó érzés volt. És még a Family kártyánkat is elfogadták. Ó, globalizáció!

Alapból bútorozott lakást akartunk kivenni, hogy ne kelljen még egy rakat bútorra is pénzt költeni, és majd hazatérésünk előtt ne kelljen azzal vesződni, hogy eladogatjuk magunk alól egyenként a székeket. De bútorozott lakást alig hirdettek, így hozzá kellett szoknunk a gondolathoz, hogy nulláról kell berendeznünk egy otthont, kezdve az ágytól a krumplipucolóig. Sokan tudják rólam, hogy nem vagyok egy Ikea rajongó, nem szeretem a dizájnját, a bútorok minősége sem jó, de kevés pénzből berendezni egy lakást, és ugyanazon a helyen még krumplipucolót is venni csak ott lehet. (Másik opció, ha apróhirdetési oldalakon összegyűjtünk használt cuccokat, de az rengeteg ideig tartana, és kocsi nélkül a szállítási költség miatt ugyanott tartunk, vagy még rosszabbul. Nekünk pedig két napunk volt a beköltözésig.)

Féltem, hogy valahol lehetetlenül messze lesz az Ikea, négy autópálya között, amit csak kocsival lehet megközelíteni. Az első két elképzelésem nem állt messze a valóságtól, de találtunk buszt, így végül két és fél óra alatt ott is voltunk! Ezt a képet a netről loptam:

ikea
Ugye mennyire más mint otthon? Amúgy egy még számomra is szembetűnő különbség volt. A kaják kicsit mások voltak. A sütik például! Blaszfémia! De hotdog, fánk, svéd húsgolyó azért itt is volt. 

Minden elrendezés, minden bútor ugyanúgy, ugyanott volt, mint otthon (bár ikeaszakértők biztos észrevennének helyi különlegességeket, itt biztos több a puhább matrac, ilyesmi), úgyhogy elég gyorsan végig tudtunk rohanni az egészen, csaknem 7 óra (!) alatt végeztünk is. És magunkhoz képest tényleg gyorsak voltunk. Én kevesebbet veszekedtem, hogy “ne vegyük meg ezt meg azt a nem olyan szép és gagyi bútort”, mert 2-3 évre igazából tökéletes lesz, hazavinni nem fogjuk; és csomó mindenből meg tudtuk venni ugyanazt, mint amit otthon is használunk és beváltak (evőeszközök stb.), amiről pedig tudtuk, hogy nem olyan jó, ott könnyű volt kiválasztani a másik opciót.

Ettől függetlenül sikerült 7 órát eltöltetünk ott, megraktunk két bevásárlókocsit és két bútorszállító kerekes micsodát, majd a pénztárnál nem fogadta el a gép a kártyánkat. Wuff, Murphy végre megérkezett utánunk Amerikába. (Eddig meglepően gyorsan, hatékonyan, Murphy-mentesen intéződtek a dolgaink). Végül aztán több próbálkozás és több kártya használatával rájöttünk, hogy 500 dolláronként elfogadja a gép a kártyát, és sikerült fizetnünk. A pénztáros türelmes volt. Murphyt pedig kiröhögtük.

Murphy viszont bosszút állt. Szombat volt, nekünk hétfőn el kellett hagyni a kicsi kunyhót, de közölték velünk, hogy csak szerdán tudnak szállítani. Tehát két napot egy teljesen üres lakásban kell laknunk. Az én kalandvágyó lelkemnek ez nem volt annyira nagy probléma, meg különben is first world problem, örüljünk, hogy van lakásunk. Úgyhogy a cuccaink közül kimenekítettük a lepedőt, a takarót és a törékeny borospoharakat (azt mondták, hogy azok könnyen összetörnek szállításkor), és ezekkel a kezünkben bandukoltunk végig az autópályák mentén a 45 perc sétára levő legközelebbi metrómegállóhoz (a buszok már nem jártak). Majd onnan  két és fél óra alatt át Marylandből DC-be, onnan Virginiába, kicsi kunyhónkba. Másnap pedig vittünk mindent át az új helyünkre.

Mókás volt. Kibírtuk a két tábori estét, első este tudtunk koccintani hála első szerzeményünknek, a borospoharaknak (vicces az, hogy első közös cuccunk Magyarországon ugyanez a borospohárszett volt, úgy érzem, ebből tradíció lesz!), szerdán megjöttek a bútorok is, amiket 3 nap alatt szépen össze is szerelgettünk. Lett egy bútorozott otthonunk. Ett lyckligt slut.