Orlandóról

*

Nemrég megnéztük a Pride (magyarul Büszkeség és bányászélet) című brit filmet. Megtörtént eseményeken alapul, és azért jobb, mint a magyar címe alapján gondolnánk. Arról szól, hogy a nyolcvanas években londoni melegek és leszbikusok segítenek egy wales-i kisváros sztrájkoló bányászainak, és különös barátság szövődik a két nagyon különböző társaság között, ami végül odáig fajul, hogy bányászok tömegesen vonulnak a következő évi Pride felvonuláson Londonban. A film közepe felé az egyik aktivista leteremti a többieket, mert pár atrocitás után visszavonulót akarnak fújni. Valami olyasmit mond, hogy a mentegetőző, “bocs, hogy élek” mentalitással soha nem jutnak egyről a kettőre. Büszkén kell viselni a gúnyneveket.

*

A mészárlás előtti napon volt itt DC-ben a Pride felvonulás. Tavaly már beszámoltunk róla, hogy ez nagyjából hogy néz ki, hasonló volt most is. Idén nem vonultunk, csak a templomban önkénteskedtünk. Vizet osztottunk és mutattuk az utat a koedukálttá tett vécéhez a menet indulására váró rászorulóknak, többnyire egy szál alsógatyás táncosfiúknak. Egyszerre volt jó érzés részese lenni ennek a fura kavalkádnak, és mégis kicsit idegen, kicsit zavarbaejtő. Nagyon szimpatikus a templom kiállása és mindenkit tárt karokkal váró mentalitása, egyet is értek vele. Mégis fura szitu volt, amikor R, egy srác a templomból, aki októberben házasodik a vőlegényével, menyasszonynak öltözve bukkant fel,  és akart egy közös szelfit.

*

Hétfőn ebédnél a kollégáim arra panaszkodtak, hogy a tévében vasárnap a meccs szünetében reklámok helyett az orlandói merényletet elemezték másodpercről-másodpercre. Biztos igazuk volt, elég zavaró tud lenni ilyenkor, hogy a csapból is ez folyik. Engem mégis mellbe vágott. Nem tettem szóvá, nem is lett volna helyén való, mert tudom, hogy nem érdektelenek, nagyon is elfogadóak egyébként. Csak csendben konstatáltam, hogy másképp éltük meg a híreket. Mert én még egy nap után sem bírtam elszakadni a gondolattól, hogy basszus, mi is lehettünk volna.

*

Szerdán elmentünk egy virrasztásra és gyertyagyújtásra, ahol mindenféle vallási közösségek (nem csak keresztények) képviseltették magukat. Jó volt, de a beszédekben (nekem) túl kevés volt a meghittség és túl sok az aktivizmus, az önreklám. A végefelé meg is jelentek páran egy táblával, amire az volt írva: “Színesbőrű LMBTQ emberek voltak. Róluk beszéljetek, ne a saját témáitokról!”

Nekem sokkal inkább lett volna igényem egy meghitt megemlékezésre, ahol teret adnak a gyásznak, a megküzdésnek. Korábban volt egy másik virrasztás, amiről ezt a beszámolót írta valaki a Washington Post honlapjára (angolul). Egész jól leírja, hogy mi értelme van (vagy nincs) a gyertyagyújtásnak. Nem old meg semmit, de mégis nyújt egy kapaszkodót, egy viszonyítási pontot, hogy az ember újra magára találjon.

*

Amikor elkezdtem magamnak elismerni, hogy meleg vagyok, nagyjából úgy képzeltem, hogy ha besétálnék egy meleg szórakozóhelyre, ott azonnal rám vetnék magukat a melegek és kb. megerőszakolnának. És nem azért, mert olyan ellenállhatatlannak gondoltam magam. Hanem mert az a kép élt bennem, hogy a melegek féktelen szexuális ragadozók, akiknek nem számít semmi más, csak hogy ártatlan fiúkat megrontsanak.

*

Nem járunk túl gyakran meleg szórakozóhelyekre. Szoktunk néha, de a Pride kapcsán már említett fura/zavarbaejtő érzés ott is elő-előjön. Nekem az általában nem safe space (biztonságos tér). De tudom, hogy sok LMBTQ ember számára az. És azt nagyon is átérzem, hogy milyen kevés az ilyen hely, és mennyire felszabadító, amikor rátalálsz egy biztonságos térre, ahol az ajtón kívül hagyhatod az állandó agyalást, hogy mit mondhatsz/mit nem, megfoghatod-e a kezét vagy nem… ahol önmagad lehetsz. Nekem az első ilyen biztonságos tér a Mozaik közösség volt. Van, akinek a Pulse volt az.

*

Egy ortodox zsinagóga itt DC-ben fogta magát, és közösségileg elment egy melegbárba a tragédia utáni este. Beszélgettek a főleg fekete vendégekkel, vigasztalták az egyiket, akiről kiderült, hogy az unokatestvére az áldozatok között van. Imákat énekeltek, valaki fizetett egy kört mindenkinek. Valószínűleg legalább annyira zavarbaejtő volt néhányuknak, mint nekem a Pride. Itt a rabbi beszámolója (angolul).

*

A következő hétvégét New Yorkban töltöttük I szüleivel. Elmentünk a Stonewall Inn-hez is. Itt törtek ki zavargások 1969-ben, aminek az emlékére indultak a Pride felvonulások, és a melegjogi mozgalmak is ebből nőttek ki végső soron. Elvileg ez a kocsma egy safe space akart lenni, de a rendőrök folyamatosan zaklatták őket. Így nézett ki múlt pénteken.

img_20160617_163438377_27792864315_o

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s