Ródtrip délre

Ahogy a blogbejegyzések ritkulásából is látszik, mostanság már kevesebb említésre méltó dolog történik velünk. Jönnek-mennek a szürke hétköznapok (és hétvégék) egymás után, és már csak arra kapjuk fel legfeljebb a fejünket, ha hirtelen a megszokottnál eggyel nagyobb számot kell írni a hónap rubrikába (ami ugyebár az első rubrika errefelé).

Na ezt az egyhangúságot akartuk megtörni a múlt hét végén, ami az első hosszú hétvége volt február óta (az USA-ban húsvét és pünkösd sem létezik, már ami a szabadnapokat illeti). Az apropó egyébként az Emlékezet Napja (Memorial Day) volt, ami mindig május utolsó hétfőjére esik, és a nyár félhivatalos kezdetének számít.

Fogtuk hát magunkat szombaton, és megütöttük az utat nekivágtunk az ismeretlennek az I főnökétől kapott kölcsönkocsival. Az irányt direkt csak nagyjából lőttük be: délnyugat felé indultunk. Két fő célunk volt: szép hegyeket látni, és eljutni olyan államokba, ahol még nem jártunk. Nem volt más biztos pont, és izgalmas volt nem tudni, hol fogunk aludni aznap este.

Végig azzal a dilemmával küzdöttünk, hogy az autópályákon viszonylag gyorsan lehet haladni, de egy idő után elég unalmassá válnak, a kisebb utakon viszont, ahol tudunk nézelődni, nem igazán jutunk messzire. És persze a dilemma ellentétes oldalán voltunk I-vel, én autópályázni akartam, ő viszont kis utakon kanyarogni. Hogy végül ki nyert, az attól is függ, időben vagy mérföldben mérjük: időben kb. döntetlenre jött ki, mérföldben persze az autópálya nyert.

Végül ezt a nagy 8-ast tettük meg 3 nap alatt, összesen 1150 mérföldet (1840 km) autózva.

De haladjunk szépen sorban.

Szombaton még nem jutottunk ki Virginiából, pedig estére, illetve különösen másnap reggel már úgy éreztük, mintha egy másik bolygón lennénk. Az elején még nem volt semmi különös, DC déli elővárosait elhagyva dimbes-dombos kis utakon kanyarogtunk, néha egy-egy cuki kisvárossal (mint például Paris vagy Waterloo). Egészen olyan volt, mintha a Dunántúlon lettünk volna. Aztán megjelentek a hegyek, mi még egy ideig bírtuk a kanyargózást, de végül csak felmentünk a pályára, és meg se álltunk Stauntonig. Staunton egy helyes kisváros a hegyek között, leginkább arról híres, hogy itt született Woodrow Wilson elnök, amit a turistainfós néni ízes déli akcentussal adott elő nekünk. Sétáltunk kicsit (voltak járdák, sőt, egész sok ember is!), kajáltunk meg fagyiztunk, aztán továbbálltunk.

Ami ez után jött, nekem a hétvége két csúcspontja közül az első lett. Az autópályáról letértünk a “Blue Ridge Parkway” nevű útra, ami a Blue Rigde nevű hegyvonulat mentén kanyarog 469 mérföld (755 km) hosszan (mi nem mentük végig rajta, csak egy részén). Az a jó benne, hogy erdőn-mezőn át, viszonylag eldugott helyeken megy, kevés a kereszteződés rajta, és bónuszként mikor mi rátértünk, már kezdett sötétetni, így rajtunk kívül alig volt már autó is. Ez a kombináció ott és akkor nekem nagy terápiás értékkel bírt.

 

Sötétedés után visszatértünk a civilizációba szállást keresni. Egy pirostetős kis motelt találtunk Hillsville városkában, egészen “mint a filmekben”-szerű volt, meg voltunk elégedve. Akkor még nem sejtettük, hogy hova is csöppentünk.

Reggel ugyanis kiderült, hogy sikerült kifognunk a világhírű hillsville-i kirakodóvásárt, ahová messzeföldről jönnek az eladók és vásárlók is. Persze nem akartuk kihagyni, de előtte még beültünk reggelizni a legközelebbi olyan kajáldába, ami nem Meki volt és nem is Subway. Itt ért minket a sokk, hogy alig pár órányira DC-től mennyire más világ van. Az emberek nagyon másképp néztek ki: nemcsak kövérebbek voltak (de tényleg, sokkal), de mintha direkt ellenálltak volna minden trendnek, ami a nyolcvanas évek óta jött. Szürreális volt, tényleg másik bolygón éreztük magunkat. Viszont a pincérnő üvegkancsóból töltötte újra a kávémat, szóval volt még egy “mint a filmekben” pipa.

A bolhapiac egyébként tényleg giganagy volt, hosszan kígyóztak az árusok sátrai a főút mentén. Ami itt még pluszban sokkoló volt, az a sok konföderációs zászló (a polgárháborúban vesztes rabszolgatartó déliek jelképe, nagyjából az árpádsávos zászlóval lehet párhuzamba hozni, itt egy jó kis index-cikk róla), és persze a fegyverárusok.

 

Továbbindultunk, felvettük a fonalat a Blue Ridge Parkway-en, a következő mérföldkő (haha) az volt, ahol Virginiából átléptünk végre Észak-Karolinába. A kilátás, ha lehet, még szebb lett, de az időjárással nem volt akkora mázlink, mint előző nap. Néha el-eleredt az eső, és ennek eredményeképpen “füstölögni” kezdtek a hegyek, ahogy I szokta mondani.

 

Következő célunk Asheville volt, de addig még elég sok mérföld volt hátra, amit rádiózással próbáltunk elütni. A csatornakínálat elég érdekes volt: nem nagyon találtunk mainstream popzenét játszó rádiót, ellenben hatvanas évekbeli templomi himnuszokat játszóból több is akadt, illetve volt még ezenkívül country. De hát így volt teljes az élmény.

És ehhez képest elég nagy kontraszt volt Asheville, amit az útikönyv kábé úgy írt le, mint egy kis hippi/hipszter oázis egy konzervatív sivatag közepén. És valóban. Ashville három dologról híres: a helyi kis mini-sörfőzdékről, a kézműves csokiról és az utcazenéről. Ezekből kettőt sikerült is kipipálni a kb. másfél órás ottlétünk alatt: hallottunk egy-két jó utcazenészt, és vettünk kézműves sört. Mivel még mentünk tovább aznap, utóbbit elvitelre, külön erre a célra tartott üvegbe csapolva. Nekem az utunk második csúcspontja Asheville volt, nagyon tetszett a dimbes-dombos városka hangulata, és a raktárból lett sörfőzde akár a pesti bulinegyedben is lehetett volna.

De aztán menni kellett, aznapra még volt egy feladat hátra: kipipálni Tennessee-t. Be kell valljuk, a legfőbb célunk itt valóban az volt, hogy még egy államot kiszínezhessünk a térképen, mert hát a hosszúhétvégénkbe nem fért bele több, mint hogy ennek a fura paralelogramma alakú államnak az északkeleti hegyesszögébe betegyük kicsit a lábunkat. No, ez meg is volt, sőt, még ott is aludtunk egyet, egy még az előzőnél is tipikusabb, lepusztultabb motelben, ahol már tényleg az utcáról nyíltak a szobaajtók. És jól jött, hogy vittünk sört Asheville-ből, mert az étteremben, ahol vacsoráztunk, nem szolgáltak fel alkoholt. A pillanatnyi megrökönyödés a pincérnő arcán, amikor megkérdeztük, hogy milyen sörök vannak… minden másra ott a MasterCard, ahogy a híres mondás tartja.

 

Hétfőre nem maradt más, mint hazagurulni. Nem is nagyon álltunk meg, csak tankolni és ebédelni, amúgy pedig csak útközben bámészkodtunk, többnyire country zenét hallgatva. Persze a vallásunk tiltja, hogy ugyanazon az úton menjünk visszafelé is, ezért tettünk egy kerülőt Virginia fővárosa, Richmond felé, ahol ugyan lelassítottunk kicsit, de most csak konstatáltuk, hogy talán megér majd egy kiruccanást saját jogon is. Csak ne lenne olyan hosszú az a bakancslista…

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s