Hullámok, kövek

Amikor az embert kidobják egy teljesen új országba, akkor az alapvető szükségletek, mint lakásbérlés, munka és bürokratikus formaságok mellett még egy életbe vágóan fontos dolog van, ami ahhoz kell, hogy meg tudjon állni az ember: barátságokat kialakítani.

Aki nem élt még külföldön úgy, hogy munkával ment ki, az nem is nagyon tudja szerintem, hogy milyen nehéz ez. Egyszerűen nulláról kell elindulni, úgy, hogy senkit sem ismer az ember. Otthon az embert körbevette a család, a családhoz kapcsolódó ismerősök, barátok, aztán az óvoda-iskola-egyetem, kollégák, ezek mind olyan dolgok, amikből 30 év alatt kialakul egy baráti kör. Lehet tudni, hogy mikor, kiben mire számíthatunk. Külföldi ösztöndíjjal sem olyan nehéz a dolog, mert akkor a diák alá tolnak egy nagy társaságot, és igazából az egész a tanulás mellett nem is szól másról, mint az új kapcsolatokról és a távollét adta szabadság megéléséről.

Március hidegében tehát idecsöppentünk. T-nek volt egy munkaszerződése, és többször találkozott már a leendő főnökével, de ezen kívül senkit sem ismertünk, teljesen egyedül voltunk. Én prioritásként vettem, hogy valahogy, valamilyen módon nagyon próbálkoznunk kell aktívan építgetni az emberi köröket, mert itt nem tolnak alánk családot, iskolát, szakkört. Itt nekünk kell megtalálni a többieket. Ez nekem azért is volt fontos, mert tudtam az elején, hogy még hónapokig nem lesz munkám, így T-n kívül tényleg senkihez sem tudok majd szólni.

Elindulni a legnehezebb ilyenkor, az első lépést megtenni. Mert kihez, hogy, mikor, mivel? Nem sok előnye van, de ebben a helyzetben még is csak hasznosnak bizonyult egy társadalmi kisebbség tagjainak lenni. Mert a kisebbségek összetartanak, és nyitottak az új érkezőkre. Úgyhogy ebben az irányban kezdtük el a keresgélést. Bedobáltunk több kavicsot a tóba, és megnéztük, hogy meddig jutnak el a hullámok.

Az első, talán legfontosabb kavicsunk egy helyi LMBTQ keresztény kör egyik tagjával való kapcsolatfelvétel volt. Igazából ez a kör akkoriban nem sok mindent csinált, csak havi egyszer összejárt iszogatni, de az egyik tag épp társasozós estét szervezett a kvéker gyülekezetében, és ezt jó apropónak tartottuk az emberek közé vegyüléshez. Úgyhogy ráírtam erre a srácra, G-re, hogy jönnénk. És G rögtön válaszolt, majd lelkesen felkarolt minket, a két külföldi árvát. Bemutatott embereknek, ajánlott egy rendszeres társasjátékozós csoportot, tőle hallottunk arról a templomról, ahova ma is járunk, nagyon jóban lettünk az új lakótársával is, szépen elkezdett gyűrűzni a hullám. G szokta is néha olvasni ezt a blogot Google-fordítóval, úgyhogy ki is használom a lehetőséget, hogy megírjam: Köszönjük, G!

Bedobtunk egy kavicsot a templomba. Bedobtunk egy kavicsot a társasjátékozós körbe. Bedobtunk egy kavicsot egy túrakörbe. És ezek a hullámok szépen terjedni kezdtek, és még ma is terjednek, és még mostanság is elszórunk néha egy-egy kavicsot valahová.

Amúgy elindulhattunk volna azon az úton is, hogy rögtön az itt élő magyarokkal vesszük fel a kapcsolatot, de ezt az elején tudatosan kerültük. Féltünk attól, hogy ez kialakít egy kényelmes burkot, ami meggátol majd minket abban, hogy amerikaiakkal építsünk ki kapcsolatot. De amikor már biztonságban éreztük magunkat, utána már nagyon jóban lettünk egy magyar párral, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi, az egyik fél szintén T munkahelyén kutat. És ahh, milyen csodálatosan egyszerű és jó magyarok között lenni, velük beszélgetni!

Mert az oké, hogy bedobáltuk a kavicsokat, de a hullámokat meg is kell lovagolni, ami baromi nehéz. Sejtettük, hogy így lesz, de itt aztán tényleg szembesültünk azzal, hogy nagyon nehéz itt kapcsolatokat rendesen kialakítani, mert egészen máshogy működnek az emberek. Azt hiszem 10 év alatt sem tudnék olyan minőségű kapcsolatot kialakítani itt valakivel, amilyet otthon fél év alatt simán. Mert mások vagyunk, más a kulturális hátterünk, másban nőttünk fel, mások a referenciáink, mást várunk egy barátságtól, és máshogy is közeledünk egymás felé. Talán az egyik legnagyobb különbséget a gyümölcsös példával lehet ábrázolni. A magyarok narancsszerűek, egy ideig kerülgetjük egymást, mire át tudunk törni a keményebb héjon, de aztán könnyen mélyre le tudunk jutni. Az amerikaiak barackok, nagyon könnyedén el lehet indulni, de aztán egyszer csak egy kemény magba ütközünk.

És ez a kemény mag elég hamar eljön. Az amerikaiak iszonyat profik a felszínes bájcsevejekben, az egyestés remek beszélgetésekben, de magukhoz közel nagyon kevés embert engednek. Nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy komolyabban beszélgessenek egymással, megosszák a mélyebb gondolataikat, érzelmeiket, vagy hogy rákérdezzenek igazán lényeges dolgokra. Elképesztő volt látni, hogy amikor a szülinapomra eljött tíz ember különböző körökből, milyen pillanatok alatt kezdtek el úgy csevegni egymással hatalmas hangzavarban, mintha ezer éve ismernék egymást. Remekül elvoltak egy estén át, dobták egymásnak a mosolyokat, szimpatizáltak egymással, aztán ennyi, lehúzzák a függönyt, és le is út, fel is út. Persze ez nagyon általánosítás, és nagyon idegenként látjuk ezt, de mi valahogy így érezzük ezt ennyi hónap után.

Ebben nekünk, magyaroknak nehéz. Ráadásul mivel újak vagyunk, nagyon gyakran kell megküzdenünk olyan szitukkal, hogy bekerülünk hirtelen valamilyen idegen társaságba, ahol ismerünk 1-2 embert. Ilyenkor elveszünk és kétségbeesünk. Aztán gyorsan iszunk 2 pohár bort, és kicsit könnyebb lesz nekünk is amerikai módba kapcsolnunk. Nekem egy kicsit könnyebben megy, T ezt nehezebben bírja, ő néha már inkább el se megy ilyen eseményekre, mert nagyon fárasztó ez, energialeszívó.

DC pedig azért is nehéz hely, mert ez a város híres arról, hogy mennyire átmeneti hely. Mi a nyolc hónapunkkal már lassan díszpolgároknak számítunk. Mindenki jön föl vidékről, mert a kormányzati szervek szívják fel a munkaerőt, és sokan tovább is állnak aztán. Az amerikaiak sokkal kevésbé vannak helyhez kötve, mint a magyarok, itt tényleg teljesen természetes, hogy az ember 3000 km-re arrébb lakik a családjától, és kétévente máshova költözik, ott hagyva minden kapcsolatát és nulláról újrakezdve. DC pedig különösen ilyen hely. Nehéz így tényleg mély kapcsolatokat kialakítani. Egyik legkedvesebb itteni barátaink lehet, hogy fél év múlva már állnak is tovább.

Így aztán tényleg üdítő, amikor magyarokkal találkozunk. Hirtelen sokkal könnyebbé válik a beszélgetés, egymás megértése, a közös referenciák megtalálása. De nem azért jöttünk ide, hogy mindig magyarok között legyünk, hanem azért, hogy lássunk, tanuljunk valami mást. És persze, magyarként, külső szemmel úgy érzem, hogy sokkal menőbben barátkoznak egymással a magyarok, mint az amerikaiak, de más dolgokban meg az amerikaik mennyivel jobbak, amiktől pedig mi tanulhatunk sokat. Ezt pedig csak úgy lehet, ha közöttük vagyunk. Úgyhogy bár néha nehézkesen, de tovább hullámlovaglunk és dobáljuk a kavicsokat. És már most szépen fodrozódik a márciusban még tükörsima tó.

 

Reklámok

2 thoughts on “Hullámok, kövek

  1. Tóth Lászlóné 2015-11-25 / 07:53

    Hát az a ‘kavicsdobálás’ nem is olyan rossz dolog, hisz úgy néz ki sok-sok mindent egy pici kavics is felszínre tud hozni a nagy tengervíz mélyéről – bár lehet, hogy egy kis vagy nagy vihar is szükséges ehhez. És egyszer csak ‘hoppá’ még talán Igazgyöngyöt is a partra sodor az a pici, értéktelennek tűnő kavics. Na, ezt keressétek, ezt várjátok, hiszen minden egyes helyzetben ez a legfontosabb!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s