Dolgozom

T mindig javasolja, hogy blogot/twittert kellene vezetnem a munkahelyi élményeimről, annyira furcsák és szórakoztatóak tudnak lenni a napjaim. Hát akkor végre következzen az, hogy miért.

Valahol ott hagytam abba nyár elején a történetet, hogy sikerült munkát találnom. Azért vártam annyit azzal, hogy írjak is róla, mert igazából nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy mit is csinálok. És még most sem teljesen tudom.

Mielőtt idejöttünk volna, úgy gondoltam, hogy két irányba mennék szívesen. Vagy olyasmit csinálnék, mint amit otthon csináltam, és Amerika szépen beilleszkedne a folytonos és unalmas karrierívembe. Vagy valami gyökeresen eltérőt, kihasználva a helyzet adta lehetőségeket. Igazából az utóbbi jobban csábított, de féltem attól, hogy majd hazatérve nem fog jól kinézni az önéletrajzomban 3 évnyi pincérkedés, bárpultosság vagy ilyesmi, pedig amúgy tök szívesen csinálnám. A mostani munkám azért jó, mert valahol a két opció között helyezkedik el. Az elején kicsit bizonytalan voltam, hogy jó-e ez így, mert így se íze se bűze az egésznek, de pár hónap után úgy érzem, hogy nagyon jól van ez így. Rengeteg újat tanulok szakmailag, üzletileg, mégis annyira más az egész, hogy kaland minden nap.

Ez volt az az egyetlen álláshirdetés, amit az önéletrajzom elküldése után nem mentettem el a szépen karban tartott Excel táblázatomba, mert annyira nem passzoltam az egészhez. Jellemző, hogy senki olyan nem hívott fel, akihez a szakmai tapasztalataim alapján teljesen illettem volna, viszont innen megkerestek, és gondban is voltam az elején, hogy mi is ez az egész, mert már nem emlékeztem arra, hogy beküldtem volna bármit is. Ember tervez… A pozi neve amúgy Executive Assistant / Marketing Assistant volt, ami nem hangzik rosszul, és tudtam azt is, hogy egy szintet vissza kell lépnem szakmailag, hogy el tudjak helyezkedni kelet-európai, csak rövid távon itt levő “bevándorlóként”. Viszont az álláshirdetésben több évnyi ingatlanbizniszben eltöltött tapasztalatot és anyanyelvi spanyol nyelvtudást vártak még el. Ezek közül egyik sem volt meg. Mégis behívtak, majd felajánlották az állást, én pedig lecsaptam rá, mert izgalmasnak hangzott. Na meg bármilyen munkát elvállaltam volna.

Alapvetően egy 35 éves srácnak, C-nek vagyok valamiféle asszisztense, mindenese, ő amúgy operations managernek hív, ha be akar mutatni, de amúgy annyira komoly szinten nem vagyok a valóságban. C az a fajta vállalkozó típus, aki mindenben meglátja az üzletet, és mindenből pénzt csinál. Főleg ingatlanban utazik: van egy kis ingatlanközvetítő cége, bár ezt inkább már csak hobbiból csinálja; van egy cége, amelyik ingatlanok adás-vételének a jogi-bürokráciai ügyeit intézi (ezekre itt külön cégek szakosodnak, settlement vagy title company a nevük); ezen kívül megvesz lerobbant házakat, amiket aztán felújítva elad; és feltuningol kétlakásos sorházakat, amiket airbnb-ben ad ki, amivel itt rengeteget lehet kaszálni (simán havi 5-6000 dollárt). Ezekhez nekem az ég világon semmi közöm nem volt korábban, főleg nem az amerikai ingatlanbizniszhez, úgyhogy úgy csöppentem bele ebbe a világba, mint egy mászni is alig tudó fejletlen kengurubébi (ugye tudjátok, hogy születik a kenguru?).

A szituáció idegenszerűségére pedig rátett még egy lapáttal az, hogy nekem C családi házában kell dolgoznom, C dolgozószobájában. C-nek pedig van családi élete, egy 3 és egy 4 éves gyerkőce, felesége, akik ugyebár ott élik az életüket. Én pedig ott dolgozom mellettük. C pedig sokszor egész nap nincs otthon.  Én pedig néha így teljesen egyedül vagyok egy pöpec családi házban. Vagy bejönnek a gyerekek bújócskázni, fogócskázni, vagy az ölembe ülnek, és próbálják széttúrni a dolgozószobát. Vagy jönnek az esti vendégek vacsorára. Vagy nekem kell elintéznem a légkondiszerelőt, ha nincs otthon senki. Egyszer a gyerekekért el kellett menni az ovi elé.

Belecsöppentem egy család hétköznapjaiba. Jóban vagyok C Mamával, C Papával (ők Dél-Amerikából jöttek, C második generáció, a felesége viszont szőke hajú amerikai. A gyerkőcökkel C spanyolul beszél), C anyóssal, C sógorral, C közeli barátaival… C tök idegenként beengedett a családi és üzleti életébe teljes bizalmat megszavazva nekem.

És hogy miket is csinálok ebben a furcsa környezetben? Mindent, ami C-nek épp eszébe jut. Van, aki ingatlanközvetítőnek hisz, van, aki könyvelőnek. Mutattam meg már 1,5 millió dolláros házakat érdeklődőknek, sikerült is egyet kiadnom az ausztrál nagykövetségnek. Adásvételi, bérleti szerződéseket írok. Én számolom és fizetem ki az ügynökei jutalékát. Van bérlő, aki engem hív, ha valami baja van a kivett lakásával. C megszakította a szerződését két külsős könyvelőjével is, azt gondolván, hogy nekem menni fog három különböző cégének a könyvelése (és persze a korábbi káosz kitisztítása). Fizetem az alkalmazottjait, és próbálom kibogozni, hogy hogyan kell három különböző adóhatóságnak fizetni (szövetségi, DC és Virginia). Felállítottam egy ügyfél-kapcsolati rendszert (amúgy eddig marketinggel foglalkoztam a legkevesebbet). Vezettem már vagy 10 különböző autóját (mert autók bérbeadásával is üzletelt). Napi szinten beszélek a washingtoni közműszolgáltatókkal, mert mindig van valami gond a felújítási munkálatok körül. Néha futárt kell játszanom, és dokumentumokat fuvaroznom ide-oda. Csütörtökön egy adag törülközőt és hajszárítót kellett leszállítanom egy airbnb ingatlanába, ahol úgy örültek nekem a vendégek, hogy borravalót adtak. Én szervezem össze az airbnb-s ingatlanainak a takarítását, amit C dél-amerikai nénikéi csinálnak, mindezt természetesen csakis spanyolul. Hozzáférésem van C emailjeihez, és gyakran kell az ő nevében emaileket írnom, bankszámlákat kezelnem, 100 ezer dollárokat ide-oda utalgatnom, szerződéseket elektronikusan aláírnom. Stbstb.

Az első két napban teljes sokkban voltam, amikor C elém lökött egy vízdíjas számlát, hogy hívjam fel a közműszolgáltatót, és beszéljem le velük, hogy így meg úgy. Meg vezessek már el ide-oda amoda megoldani ezt azt amazt (nem sok vezetési tapasztalatom volt korábban, főleg nem ház méretű amerikai kocsikkal). Aztán pár nap után jött egy fordulópont, amikor sikerült elengednem a stresszt. A teljesen szürreális munkakörnyezet, és az, hogy pozícióm szerint én csak azt csinálom, amit C mond, tehát nincs rám tolva hatalmas felelősség (még ha gyakorlatilag én is tartom fenn a rendszer egy jó részét) segített abban, hogy kalandként fogjam fel ezt az egész munkát. És ez máig így van.

És rengeteget tanulok. Eddig nagyobb cégekben, szervezetekben dolgoztam, most meg egy kb. 10 fős hálónak vagyok a tagja, közvetlenül a főnököt segítve, látom, ahogy gondolkozik, machinál, nagyon sokat lehet átvenni ebből a vállalkozói hozzáállásból (ami amúgy sosem leszek, mert erre születni kell). És ami a legfőbb, hogy meg kellett tanulnom azt, hogy minden felmerülő problémát meg kell tudnom oldani. Ezt persze otthon is elvárják az embertől, de amikor egy szűkebb szakmai közegben van az ember, akkor a problémák nem annyira sokrétűek. Itt viszont ha úgy adódik a helyzet, akkor úgy kell tennem egy korábban sosem látott házban, mintha én lennék az ingatlanos, és körbevezetnem ausztrál diplomatákat; ha kell, akkor az adóhatóságból kell kisajtolnom dolgokat; mindenfajta háztartási cuccot rendelnem airbnb-s ingatlanokba; részt vennem egy bérlemény hivatalos ellenőrzésén; megtalálnom a gyerekek óvodáját; C-nek adnom ki magam és beszélni az egészségbiztosítójával… És ez az egész jó. Mert minden nap ki kell lépjek a kis szűk komfortzónámból, megpróbálva legyőzni a külföldiségemből fakadó hátrányokat, nyelvi, kulturális, jogi, tudásbeli hiányosságaimat.

Az is nehéz, hogy sok megszokott támaszték hiányzik. Ez főleg az elején volt rossz. Nincs saját asztalom, számítógépem, mindent C íróasztalánál kell csinálnom (bár igazából eléggé átvettem az uralmat a dolgozószobája fölött). Nincsenek közvetlen kollégáim, mert akik C alatt vannak, azok máshol dolgoznak, ráadásul mivel én a főnök alá vagyok beágyazva, így szerintem sokszor kevésbé is bíznának meg bennem. Nincs ebédszünet, nincs kantin, sokszor tök egyedül vagyok egy 4 szintes családi házban, máskor pedig mellettem veszekszik két kisgyerek. Mivel vállalkozó mellett dolgozom, aki ugyebár éjjel-nappal dolgoznak, ezért simán van, hogy este 9-kor jön sms, vagy C feleségével kell valamit elintéznem vasárnap, vagy egy ügyfél kérdez valamit, és rögtön meg kell oldani a baját.

C örül,  hogy felvett engem (én vagyok az első ilyen kisegítője), abszolút megbízik bennem, ami igazából roppant félelmetes tud lenni, mert azért néha sok forog kockán. De nagyon jó ezt a bizalmat látni. Amúgy nem érzem karrierem csúcsának ezt a munkát, pár évnél tovább nem csinálnám, mert valahogy nem érdekel az ingatlanbiznisz és nem véletlenül nem lettem könyvelő. Hosszú távon szívesebben csinálnám azt, ami anno otthon csináltam, mert nagyon szerettem termékközelben lenni. De erre a pár év ittlétre tényleg összejött egy olyan kaland, ami miatt igazából sokkal lelkesebben megyek be a munkahelyemre mint otthon valaha tettem. Élvezek minden szürreális percet, élvezem, hogy látom rögtön a munkám eredményét céges szinten is, élvezem, hogy azt látom, hogy nem valami hatalmas szervezet távoli részvényeseinek gyártom a pénzt, hanem a mellettem futkorászó kisgyerek egyetemi tanulmányaira fog menni, élvezem a tudatot, hogy helyt tudok állni egy ilyen környezetben (persze azért bénázok ám sokat). Jó ez így, abszolút a helyemen érzem magam, és remélhetőleg ez így is fog maradni az elkövetkező 2,5 évben.

És hogy ma mit tweetelhetnék ki? Kiderült, hogy az egyik közműszolgáltató véletlenül az én nevemre írta rá három hónappal ezelőtt egy ház vízszolgáltatását. 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s