30. Odalefelé.

Múlt héten engem is elért a félelmetes szám, én is 30 lettem. Nagyon jó belegondolni abba, hogy ezt a harminc évet eléggé sikerült kimaxolni, csodálatos emberek vettek körül, több helyen éltem, rengeteget tudtam utazni, négy szakot végeztem, és elfogyasztottam jó pár munkahelyet is, mindig valami egészen mást csinálva. Remélem a következő harminc sem lesz egy állóvíz, és ez azt hiszem leginkább rajtam fog múlni.

A szülinapom T jóvoltából nagyon jól sikerült. Reggel egy nagy doboz várt, tele mindenféle jósággal, amit az otthoniak küldtek – azt hiszem azzal a hátsó szándékkal, hogy honvágyam legyen. Tök jó volt mindenféle magyarországi cuccnak örülni, rácsodálkozni. Olyan jó tudni, hogy ebben a nagy országban élve is tartozunk valahova, van egy kapcsolódási pontunk egy különleges országhoz, tudjuk, mi az, hogy Pilótakeksz és puli kutya.

P1110596 P1110621

Este elmentünk enni egyet, ahol megkaptam egy három darabból álló rejtvény első darabját egy képeslapon. Majd másnap jött még egy darab. Addig kombináltam, amíg meg nem haragítottam T-t, mert a két darabból majdnem kitaláltam, hogy mi lesz az utolsó mozaikkocka: odáig jutottam, hogy valamelyik hónap 19-én az egyik itteni repülőtéren kell lennem 8 órakor (DC-nek három reptere is van). Azt nem tudtam, hogy mi megyünk-e majd valahová, vagy valakik jönnek látogatóba, de ez csak valami jót jelenthet! A szeptember 19-ét, szombatot kizártam, mert pont aznap estére szerveztem le az itteni barátainkat egy közös kis ünneplésre a lakásunkba.

Aztán péntek délután munkából hazafele menet viszont T annyira furcsán viselkedett a telefonban, hogy hirtelen összeállt a kép, hogy valószínűleg az én szombati szervezkedésemen, Facebook-meghívóimon mindenki nevet, mert igazából senki sem fog szombaton eljönni, helyette már most este ott lesznek a vendégek, és várhatóan másnap reggel 8-kor kell a reptéren lenni. Hazafele menet helyére került egy csomó bizonyíték is a fejemben (miért is vett meg T minden papírtányért, alkoholt már napokkal korábban, amikor úgy volt, hogy szombaton egész nap erre készülünk majd stbstb.), így aztán nyugodtan konstatáltam az ajtónk előtt, hogy nagy zajok szűrődnek ki a lakásból. Visszaosontam a végtelen folyosónk végére, ahol aztán felhívtam T-t, hogy még egy idő, mire hazaérek, mert még bevásárolnék ezt-azt… Hadd legyen kicsit ideges. Majd 1 perc után hirtelen betoppantam.

Az este nagyon jól sikerült, jó volt látni, hogy ilyen rövid ittlét alatt tudtunk annyi barátot szerezni, hogy megtöltsék a kis lakásunkat. Több különböző társaság, ember össze volt eresztve, ami Magyarországon sokszor kisebb csoportok kialakulásához tud vezetni, de az amerikaiak az ismerkedésben nagyon profik, és pillanatok alatt mindenki mindenkivel lelkesen csacsogott a legkülönfélébb kombinációkban, jó volt ezt látni. Majd miután elment a nép (tiszta filmszerű volt, ahogy a banda nagy zsongva távolodott a végtelen folyosón, egyre kisebbé válva), megkaptam az utolsó lapot is T-től, melyben tényleg kiderült, hogy pár óra alvás után indulunk a reptérre. Na de miért?

Mindig fantáziáltam, hogy milyen jó lenne egyszer úgy felszállni egy repülőre, hogy gőzöm sincs, hogy hová megy. T ezt az élményt szerette volna megadni. Amit szinte sikerült is, de persze technikai okok miatt a reptéren meg kellett tudnom, hogy a cél a Délen is túli túl, Miami. Aki ismer, az tudja, hogy én magamtól mindig dél felé venném az irányt, ennél délebbre az országban pedig már nemigen lehet eljutni.

Úgyhogy pár óra után egyszer csak a forró trópusokon találtam magam. Azért furcsa úgy utazni, hogy kimarad a várakozás, a szervezés, fél órám van bepakolni (annyi segítséget se kaptam, hogy hány napra megyünk, és hogy kell-e pulcsi, túracipő vagy fürdőgatya), és a repülőn is annyira álmos vagyok, hogy nem fogom fel az útikönyv mondatait. Teljesen valószerűtlen volt az egész, ráadásul szegény T is nagyon elfoglalt volt az utóbbi napokban, így a szálláson és a repjegyen kívül ő sem intézett, ötletelt igazán semmit. Így aztán ott álltunk az egyik Miamival összenőtt kertváros szélén, 110 km-re (!) magától Miamitól, hogy akkor most merre is?

És én valamiért azt hittem, hogy a két és fél napos floridai kalandunkat majd ügyesen bezsúfolom a mostani bejegyzésbe képekkel, élménybeszámolóval és magvas gondolatokkal, de azt hiszem ezt magam sem gondoltam teljesen komolyan. Úgyhogy legközelebb majd ez következik. Addig is előzetes: Vajon túléli I és T a találkozást az aligátorral? És miféle fenevad tanyázik a Burger King előtti fán? Hogy kerültünk egy 60-as évekbeli sci-fi űrvárosába? Hamarosan mindenre fény derül!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s