És én, hogy érzem itt magam?

Ha már I ilyen szépen összefoglalta múlt héten, hányadán is áll ezzel a külhoni léttel fél év után, úgy gondoltam, illene nekem is hozzáfűzni néhány mondatot, csak röviden.

Közös történetünk során már elég sokszor volt úgy, hogy valami mindkettőnknek tetszett, jó vagy érdekes volt, de egészen más okból. Többször előfordult, hogy amikor a moziból kijöttünk, az első mondatban megállapítottuk, hogy mindkettőnknek tetszett a film, aztán a második mondatnál rájöttünk, hogy a másik pont azt szerette benne, ami nekünk kevésbé tetszett, és fordítva. Valahogy így vagyunk, vagyok ezzel az Amerikával is.

I-hez képest én sokkal kevésbé vagyok kalandor fajta. Új környezethez való alkalmazkodás, új kapcsolatok kialakítása, beágyazódni egy új szűkebb és tágabb közegbe – hát mondjuk úgy, hogy nem így kezdődne a kedvenc tevékenységeim listája. Nem azért, mert ne lennék nyitott a saját kis buborékomon kívüli dolgokra, csak nehezebben adom fel a megszokott dolgok kényelmét, és nehezemre esik kivárni, amíg az “új” “megszokott” lesz. Úgyhogy ami I-nek az első napok/hetek izgalmát adta (pl. ez, ez vagy ez), az engem nem felvillanyozott, hanem inkább megviselt. Aztán később, ami I-nek az unalommal fenyegető mindennapi kerékvágás kialakulása volt, azt én a szép lassan a talpam alatt megszilárduló talajként éltem meg, és kellett ez a biztonságérzet ahhoz, hogy elkezdjem jól érezni magam.

Így volt ez például a munkámmal is, pedig az nagyjából az egyetlen biztos pont volt az elején, az egész kiköltözősdi kiindulópontja. Bár a főnök és a kollégák is minden támogatást megadtak kezdettől fogva, én mégis csak pár hónap után jutottam el oda, hogy otthon érezzem magam a laborban. De a meló ma már a “megszokott” része, sőt, kifejezetten élvezem, amit csinálok.

És így van ez a barátkozással, az emberi kapcsolatokkal is. Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy könnyen barátkozós típus. Ha I nem lenne itt, valószínűleg a kollégáimon kívül még nem sok embert ismernék. De szerencsére itt van, és nem kis részben annak köszönhetően, hogy sokszor magával rángatott mindenféle programokra, már vannak kapcsolataink. Nyilván nem ugyanaz, mint otthon, de azért az jó jel, hogy szombatra össze tudtunk szervezni  egy kis szülinapi partit I-nek. Lassan ezen a téren is kezd kialakulni a “megszokott”, az a bizonyos biztonságérzet.

Szóval összességében én is kezdek jól lenni, bár nagyon más dinamikával jutottam el a mostani “jól vagyok”-hoz, mint I. De abban nincs különbség köztünk, hogy én is nagyon várom már a karácsonyt, a hazalátogatást, hogy szippantsunk egy kicsit az otthoni életünkből. Legalább annyit, amivel kihúzzuk majd a következő hazautazásig.

 

Advertisements

One thought on “És én, hogy érzem itt magam?

  1. Tóth Lászlóné 2015-09-18 / 04:54

    Fantasztikus volt számomra, hogy tőled hallhattam a nagy betűs Élet ‘folyását’, leginkább a hétköznapokét. Örülök a számodra ‘sohasem volt könnyű’ beilleszkedésben való előrejutásodat. Minden területen kívánok további sikereket és mindennapi jó és szép élményeket. Nagyon hiányzik az itthoni jelenléted, de a sok-sok szeretet nagyon messzire elér! Anyóca

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s