Út a megsemmisülésbe

DC vizuálisan nem egy izgalmas város. Amerikai szinten persze menő, építészetileg is viszonylag a helyén van, de Budapest túl magasra tette a lécet. Ezért DC-ben nem szeretek sétálni. Pedig amúgy imádok sétálni, otthon direkt megállókkal korábban leszálltam a metróról, és boldogan baktattam, élveztem a várost, a nyüzsgést, a szépet, az életet. Itt unalmas sétálni, mert az épületek nekem unalmasak, kevés helyen van igazi nyüzsgés, és a legtöbb utca teljesen ugyanúgy néz ki. Ezért ahova lehet, oda közösségi biciklivel közlekedek (mert a metrónál nyomasztóbb és a buszoknál lassabb közlekedési eszköz nem létezik itt).

Viszont létezik egy út, ami teljesen kimaxolta a monotonitást és egyhangúságot. Ez itt a mi fekete lyukunk, ahol megszűnik tér és idő, ahol feloldódunk a fullasztó nyári melegben. Ez a Military Road. Ez az út köti össze a mi sugárutunkat egy másik nagy sugárúttal, ahol a metrómegálló is van. Ezért mindenképp végig kell rajta mennünk. Sokszor. Néha naponta többször is.

military road
A teli piros az a rész, amin nekünk mennünk kell.

Ez egy bő 1,5 km-es, nyíl egyenes út, bár annyi izgalom van benne, hogy kis szintkülönbség található benne. Amikor életemben először végigmentem rajta, amikor ideköltöztünk, nagyon lelkesedtem érte. Hogy “egy milyen szép, barátságos, fás úton lehet a metróhoz sétálni, végre nem a Kis Stáció utca kutyapisijein kell ugróiskolázni!” Viszont ez a szép, barátságos és fás utca hosszú, és a századik végigsétálás után roppant unalmassá válik. Itt nincsenek szép homlokzatok, nincsenek menő épületek, nincsenek emberek, még egy trafik, egy autószerelő műhely, semmi sincs. Csak egyhangú házak végtelen sora.

Reggelente már látásból ismerek embereket, akik szintén nekiveselkednek ennek a fekete lyuknak, és együtt vonulunk szép egyenesen a végtelenben, és lélegzünk fel, amikor kiérünk a túloldalán, hogy “huhh, most sem szippantott be örökre minket”. Otthon T-t ritkán tudtam csak rávenni arra, hogy a Kálvin tértől a körútig ne a Baross utca koszában és szmogjában, hanem a hangulatos Reviczky és Krúdy utcákon menjünk, mert az “50 méter kerülőt jelent”. Itt T már azért könyörög, hogy inkább kerüljünk, és menjünk másik utcán. A gond csak az, hogy a többi utca még a Military Roadnál is unalmasabb, mert ott még autók is alig közlekednek.

Amúgy ha másik irányba indul az ember az úton, akkor sokáig hasonló ingerszegénységben részesül, de aztán pár mérföld után eljön a katarzis, és az út befut a város erdejébe, keresztülmegy a patakon, és egy dimenziókapuként átér a város keleti felébe, ahol máshogy néznek kis az emberek és a házak. És onnan kapta az utca a nevét, hogy a polgárháború idején az út mentén több erőd is állt.

A növényzet amúgy jó, hatalmas fűzlevelű tölgyek sorakoznak rajta, alkonyatkor pedig emiatt a kabócák zúgása dob egyet rajta.

Félre ne értsen senki, nem jutottunk itt el az emberi kiteljesedés és jólét olyan magas fokára, hogy egy békés kertvárosi útról panaszkodjunk, ez a bejegyzés nem arról szól. Egyszerűen ez az út szerves részét képezi az itteni mindennapjainknak, a napi végigmenések közbeni megsemmisüléseink sokat adnak az itteni hangulatunkhoz, és mire hazajutunk pár év múlva, bőven lesétáljuk rajta a Kék Túrát. Lehet hogy többször is. Ez a mi itteni életünk része, és bármennyire is utáljuk, könnyen lehet, hogy amikor megkérdezik majd otthon, hogy mi hiányzik innen, akkor majd azt fogjuk mondani, hogy “hát a Military Road”.

Reklámok

One thought on “Út a megsemmisülésbe

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s