Na és mi a helyzet velem?

Sok mindenről szösszentettem bejegyzést, csak arról nem írtam igazán semmit, hogy én mit is csinálok itt. Úgyhogy azt hiszem itt az ideje annak, hogy magamról is adjak kis update-et (erre van rendes magyar szó?).

Azt azért a legtöbben tudják, hogy azért jöttünk DC-be, mert T kapott itt egy pár évre szóló kutatói ösztöndíjat. Én pedig egyáltalán nem bántam, hogy pár évre lehetőségünk van külföldön élni, mert vágytam egy kis kalandra, kilépésre a komfortzónából. Úgyhogy evidens volt, hogy együtt jövünk ide, de meg kellett oldani azt, hogy olyan vízumom legyen, amivel itt munkát tudok vállalni. Végül egy dániai kiruccanásnak köszönhetően házasként kerültünk a rendszerbe, így olyan vízumot kaphattam, amivel tudok itt élni és dolgozni addig, amíg T vízuma szól. (Azért valahol szomorú az, hogy otthon semminek sem számít a dán papírunk, itt pedig T munkahelye fizeti az egészségbiztosításomat, mert családként kezel minket. Igen, a hanyatló Nyugat.)

Azért a kiérkezés után nem kezdődött el nekem a Kánaán, mert bár T rögtön elkezdhette azt a munkát, amire szerződött, addig nekem munkavállalási engedélyért kellett folyamodnom. Munkavállalási engedély híján pedig nem kaphat az ember SSN kártyát sem (kb. a TB és az adóazonosító kártya keveréke), ami itt az alap ahhoz, hogy létezz, bankszámlát, jogosítványt intézz, de múltkor egy törzsvásárlói kártyához is kérték. A baj csak az, hogy az amerikai bürokrácia bugyraiban a munkavállalási engedélyt 90-120 nap alatt adják meg. És még csak ez után tud az ember elkezdeni rendesen állást keresni, ami szintén hónapokat vehet igénybe.

Ennek az egésznek a tudatában vágtunk bele az egészbe, de azért nem gondoltam, hogy ennyire nehezek lesznek ezek a várakozással teli hónapok. Sokan persze boldogok lennének, ha lenne pár hónapjuk semmittevésre, de amikor egy idegen országba vagy kidobva barátok, család és pénz nélkül, akkor olyan sok dolgot nem tudsz csinálni. Persze nagy elhatározásokat tettem, hogy majd remekül beosztom az időm, felfrissítem a kínait, esetleg még a németet is, és bejárom az egész várost. A városbejárást viszont elég hamar feladtam, mert pár fontosabb nevezetesség felfedezése után rá kellett jönnöm, hogy olyan nagy izgalmat nem tartogat ez a hely, egyedül pedig annyira nem jó bóklászni a végtelen kertvárosokban. De elkezdtem kísérletezni a konyhában, hogy legalább a főzéssel is tudjunk sokat spórolni, és legalább egy picit hasznosnak érezzem magam.

És igen, kicsit tanulgattam kínait újra, de nem olyan nagy gőzzel. Viszont az ember olyan szépen el tudja múlatni az időt a nagy semmivel, így szép lassan csordogáltak a napok. A tehetetlenség, a haszontalanság érzete azért elég rossz volt, de rá tudtam fogni az egészet az amerikai bürokráciára: “várni kell, türelmesnek kell lenni, egyszer majd csak megjön az a munkavállalási engedély, és akkor tovább lehet lépni”. Akkor jött a meglepetés, amikor 90-120 nap helyett 45 nap alatt a kezembe került a munkavállalási engedély. A pillanatnyi örömöt rögtön felváltotta az, hogy az otthonülést, a haszontalanságot, a munkanélküliséget többé már nem tudom az amerikai bürokráciára fogni. A kezemben van egy papír, amivel dolgozhatnék, már csak munkát kell találni. De mi van, ha nem találok?!

Úgyhogy a viszonylagos nyugalommal teli heteket felváltotta a frusztráció, a teljes bizonytalanság érzése.  Úgy voltam vele, hogy első körben megpróbálok olyan állásokat megpályázni, amik valamennyire a korábbi szakmámba, a korábbi munkatapasztalatomba beillenek. Ha pedig egy ideig nem történik semmi, akkor szélesítem a keresést. És az út végén pedig mindig ott vár a takarítói állás a McDonald’s-ban. Úgy érzem, hogy semmi bajom nem lenne amúgy egy kávézóban felszolgálni, vagy bármilyen kétkezi munkát csinálni, mert csomó mindent tanulhat az ember. De azt nem szeretném, hogy ha majd hazatérünk pár év után, akkor nulláról kelljen kezdenem, mert ott egy nagy lyuk a szakmai önéletrajzomban.

Ezért aztán május legelején elkezdtem szórni az önéletrajzomat mindenhova, ami valamennyire marketinges állásnak tűnt, és amihez a kvalifikációim megfeleltek. Azért azt tudni kell, hogy bár DC az ország fővárosa, azért nem ez az üzleti világ közepe. Itt a kormányzati állások töltik ki a munkaerőpiac legnagyobb részét (a barátaink legtöbbje is tényleg valamilyen kormányszervnek dolgozik), aztán persze ügyvédi irodák, lobbisták vannak még, nincs annyira sok rendes cég errefelé. De persze megvolt a kezdeti lelkesedésem, szépen felástam a neten az összes álláskereső honlapot, és szórtam mindenfelé önmagam. És láss csodát, pár nap után fel is hívtak egy cégtől, hogy menjek interjúra! Az állásról nem sokat mondtak, csak annyit, hogy látták az önéletrajzomat feltöltve valahol, és érdeklem őket.

Én a fellegekben jártam, hogy “juhhé, egy hét alatt már össze is jött egy interjú”! Akkor jött a csalódás, amikor elkezdtem nyomozni a cégről, és kiderült, hogy alapvetően ügynöki melóról lenne szó. Aminél szerintem még a McDonald’s is jobb. De azért elmentem az interjúra, hogy gyakoroljam a szituációt. Úgy tettem, mintha roppantul érdekelne az egész, bár maga az interjú totálisan komolytalan volt. Nem volt több 10 percnél, és kimerült abban, hogy mik a hobbijaim, és mi számomra a siker. Látszott, hogy futószalagon próbálják szerezni a naiv jelölteket, mert sokan pár hét után menekülnek ebből az állásból. És bár behívtak második fordulóra, azt már visszautasítottam. Inkább fordítom azt az időt további álláskeresésre.

De azért a csalódás nem múlt el. Minden nap úgy keltem, hogy “na, hátha ma behívnak valami olyanra, amire tényleg én jelentkeztem, és még érdekelne is”. És hívtak többen is, de mind ügynökmelókra. Sok ilyen cég van errefelé, és rögtön megtalálják a feltöltött önéletrajzot. Hamar ki tudtam szűrni ezeket a hívásokat, mert semmit sem mondtak magáról az állásról, csak nagyon szépen hangzó pozíciókat soroltak, tréninget, fejlődési lehetőséget és sok-sok egyéb hangzatos maszlagot. Amikor viszont rákérdeztem, hogy ügynöki melóról lenne szó, akkor mindig bevallották, hogy igen, és én szépen elbúcsúztam tőlük. Azért még egy ilyen interjúra elmentem, tényleg csak a helyzet gyakorlása miatt, de aztán úgy voltam vele, hogy nem pazarlom erre az időt. És megalázónak is éreztem az egészet.

De iszonyat frusztráló az, hogy hetekig csak ügynöknek akarnak hívni, és az ég világon senki mást nem érdeklek. Tudom azt, hogy jó vagyok, szuper alkalmazottja lennék rengeteg cégnek, megvan a tapasztalatom, a képességeim, az önbizalmam. Csak egyszerűen külföldi vagyok, olyan iskolákkal, amikről senki sem hallott, az anyanyelvem nem angol, ráadásul csak pár évre szóló vízumom van, senki sem akar ennyire rövid távra felvenni, betanítani valakit. És ahogy ez szép lassan tudatosult bennem, úgy kerültem szépen egyre mélyebbre érzelmileg. Persze ez azért hullámzó volt, minden reggel lelkesen keltem, hogy “talán ma?”, de estére szépen elszállt minden reményem, maradt a csalódás, a kiábrándultság.

A tehetetlenség szörnyű. Cicomáztam az önéletrajzom ahogy csak tudtam, mindent bevetettem, de semmi. És ahogy olvastam a netet, rá kellett jönnöm, hogy nem sokat tudok tenni. Azt írták, hogy 3-4 hónapig tart átlagosan egy álláskeresés. Egy amerikainak. Tehát nekem lehet, hogy jóval tovább. Ráadásul az állások 70%-át cégen belül, vagy kapcsolatok útján töltik be, még a meghirdetetteknek is a nagy részét. Az esélyeim a nulla felé konvergálnak. És végezhetnék valami tanfolyamot, amivel szélesíthetném a tudásom, de azokat itt aranyban mérik, mi pedig épphogy csak kijövünk a hónap végéig.

Bár nem telt el olyan sok idő május óta, csak pár hét, de ennek a teljes esélytelenségnek a felismerése, a tehetetlenség, a bizonytalanság, a reménytelenség szépen felemésztett. Az zavart, hogy az ég világon senki sem hív (ügynökmelókon kívül). Mert ha legalább valaki behív, még ha utána nem is sikerül jól az interjú, már akkor is megvan az a kis reményem, hogy pár hét után talán valaki más is hív. És aztán majd a sokadig hívás után hátha meglesz a klappolás, hogy ők is engem akarnak, és én is őket. De a telefon csak nem szólt. Senkinek sem kellettem. Meghúztam azt a határt, hogy ha júniusig tényleg az ég világon senki sem hív, akkor utána lejjebb adom az igényeim. Ennél a semmittevésnél, haszontalanságnál és frusztráló bizonytalanságnál minden jobb.

És hívőként persze megvoltak a magam harcai is Istennel. Adott valami bizonyosságot az, ahogy kijutottunk ide, ahogy rátaláltunk arra a helyre, ahol lakunk, hogy Isten gondoskodik rólunk. És ezért próbáltam hinni azt, hogy akkor biztos majd jó munkát is találok. Amikor pedig rekordidő alatt megkaptam a munkavállalási engedélyt, akkor utána már azt vártam, hogy két nap után találok is valamit, és különben is, nem én vagyok a világ közepe? Végül is Istennek semmi sem lehetetlen. Vagy talán a washingtoni munkaerőpiac mégis? Ahogy teltek a hetek, kezdtem így érezni. Csak egy darab kis telefonhívás kell, amivel az önbizalmamat összekaparhatnám, de semmi.

Aztán május utolsó hetében felhívott valaki egy olyan állással kapcsolatban, amire elvileg jelentkeztem. Bár minden megpályázott állást szépen táblázatban elmentettem, ezt sehol sem találtam. Emlékeztem arra, hogy jelentkeztem rá, de alapvetően csak kétségbeesésemben, mert annyi mindennek nem feleltem meg a kiírásban. Ezért aztán el sem mentettem. A lényeg, hogy elmentem az interjúra, ahol másfél órán át gyötörtek, és nem azt kérdezték, hogy mi a hobbim és mi számomra a siker. És aztán már másnapra behívtak egy második fordulóra, ahol további másfél órát beszélgettem a főnökkel. Utána még három referenciát is felhívtak a korábbi munkahelyemről. És aztán azt mondták, hogy engem akarnak, és gyorsan.

120 nap helyett 45 nap alatt meglett a munkavállalási engedélyem, és rá 4 hónap helyett másfél hónap után már kezdeni tudtam a helyen. Istennek még a washingtoni bürokrácia és munkaerőpiac sem lehetetlen. Azóta sem hívott fel senki más, csak ők. Úgyhogy pontosan három hónappal az után, hogy T elkezdett dolgozni, június közepén én is beléptem az amerikai alkalmazottak népes táborába. És korábban teljesen meg voltam győződve arról, hogy az újpesti cérnagyárnál szürreálisabb munkahelyi környezet nem létezik, rá kellett jönnöm arra, hogy amibe most csöppentem, az szürrealitásban sokszorosan felülmúlja azt. De erről majd egyszer máskor mesélek.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s