Hát itt vagyunk

Az első bejegyzésem nem lesz annyira összeszedett, mert pár nap alatt jó sok minden történt, sok élmény ért, máris sok gondolat született bennem, hogy miről lenne majd jó írni, de gondolom a legtöbbeket az érdekel, hogy hogy is vagyunk, élünk-e még.

Viszont mielőtt erre rátérnék, előbb a blogról ejtenék annyi lényeges infót hogy közösen írjuk T-vel, de külön-külön írjuk a bejegyzéseinket. Véleményünk könnyen lehet, hogy eltér, stílusunk is biztos el fog, így álljatok hozzá, és nézzétek meg mindig, hogy épp ki a szerző. Én az évekkel ezelőtti blogomhoz hasonlóan igyekszem majd heti egy-két alkalommal írni. A blog címéhez nagyon köszönjük a sok-sok ötletet, amit a búcsúbulin kaptunk. A DDays tetszett a legjobban mindkettőnknek, amit kicsit kiegészítettünk főleg technikai okok miatt. Gratulálunk az ötletadónak, ha egyszer majd hazajutunk, viszünk neki ajándékba valami nagyon amerikait. Képek is lesznek nagyon hamarosan.

Akkor vágjunk is bele! Az elmúlt hetek-hónapok felfokozott hangulatban teltek, és nagyon furcsa, hogy egyszer csak belecsöppentünk abba, amit annyira vártunk, és amitől annyira féltünk is. Bármennyire nyálasan is hangzik, rengeteg szeretetet kaptunk minden irányból, nagyon jó volt megtapasztalni, hogy mennyire jó is az életünk otthon. Ez az egész kaland nem is arról szól, hogy itt nekünk jobb lesz, inkább T szakmai szempontjai, lehetőségei és az én kalandvágyam voltak azok, amik motiváltak minket arra, hogy kipróbáljuk magunkat itt pár év erejéig.

Eljött tehát az a pillanat, amikor már nem volt megállás, és egyszer csak a repülőn, majd Isztambulban találtuk magunkat. Isztambul régi nagy álmom volt, és örültem, hogy rövid ideig ott lehetünk, de azért jobb lenne egyszer úgy eltölteni ott pár napot, hogy Törökországért megyünk oda, és nem transzferállomás funkciója miatt. Isztambulban furcsa érzés volt lenni, már elszakadtunk Budapesttől, de még nem értük el a célt, üresnek éreztem magam. Ettől függetlenül próbáltunk mindent belepréselni, amit tudtunk abban a fél nap-egy éjszakába, amit ott töltöttünk. Az idő rosszabb volt, mint Budapesten, hideg szél fújt, a nap nem sütött, a város nem a legszebb arcát mutatta. Csak a magunknak való felvágás miatt azt játszottuk hétfőn, hogy Európában felébredtünk, átmetróztunk Ázsiába, ahol megreggeliztünk, visszamentünk Európába, felszálltunk a repülőre, és Amerikában feküdtünk le aludni.

Már itt vagyunk két napja, de a helyzet valószerűtlensége még mindig tart. Az az egyik legnagyobb problémám Amerikával, hogy bár sokban hasonlít Európára, nyugati civilizáció, de mégis iszonyat sok dologban teljesen eltér, kezdve a legapróbb részletektől odáig, hogy hogy is néz ki egy város. És emiatt az ember bizonytalanul, idegenül, kifordultan tudja érezni magát. Legalábbis én. Mert azt hiszi, hogy érti, tudja, de aztán rájön, hogy nem. Mindig mondom, hogy Kína egy párhuzamos univerzum, de ott könnyű az, hogy minden teljesen más, az ember úgy is készül fel rá. Ez is párhuzamos, de valahogy teljesen másként, nehéz megmagyarázni. Majd később úgyis fogok mondani pár példát.

És akkor az update, hogy mi is van velünk. Két hétre találtunk egy kis kunyhót az airbnb-n, annyi időt adtunk magunknak, hogy találjunk lakást. Minél előbb kell, mert amíg nincs lakcímünk, addig nemigen tudunk semmit sem elintézni. A kunyhó nem a városban van, hanem a folyó túlpartján, Virginia államban, de ezek összenőtt területek. A környék a térkép alapján nem a világ vége, de amúgy ott érzi magát az ember. Tipikus fából tákolt könnyűszerkezetes egyenházak végtelenje, nincs teremtett lélek sem az utcákon, néha halad csak el egy nagy autó. Bolt meglepő módon van nem olyan messze, és metróállomás is 15 perc sétára, ami itt épp magasvasútként funkcionál pár kocka irodaház és két egymást keresztező tízsávos autópálya között.

A napjainkat egyelőre lakásvadászattal töltjük. Erről majd írok részletesebben is később, mert érdekes élmények érik az embert. Most úgy állunk, hogy megnéztünk sok lakást a legkülönbözőbb környékeken, és már teljesen össze vagyunk zavarodva. Mindegyik lakásnak van ilyen-olyan előnye, mindegyik környék teljesen más, egyik azért jó, mert közel van a metróhoz, de közben mindentől távol van; a másik azért jó, mert vannak boltok, élet, de közben furcsán érezzük magunkat ott, az elképesztő bérleti árakról nem is beszélve, ezek még amerikai szinten is nagyon magasak. Nehéz így egy idegen városban lakást találni. Jelenleg tehát még keresünk. Van egy lakás, ami mindkettőnknek nagyon szimpatikus volt, valahogy jó érzésünk volt ott lenni, a tulajdonossal is nagyon jól megtaláltuk a közös hangot, ráadásul bútorozott is, de a környékkel kapcsolatban kicsit bizonytalanok vagyunk. Amúgy mindenképp valahol kijjebb tud csak lakást találni az ember, mert a város közepe megfizethetetlen, de kint is nagyon különböző hangulatú neighborhoodok vannak.

Voltunk amúgy T munkahelyén is papírokat intézni, rengeteget metróztunk, utáljuk az amerikai kis asztali lámpákat, itt van a világ legunalmasabb metróhálózata, mindig elnevetem magam egy olyan madártól, aminek olyan a hangja, mint amikor egy rozsdás hinta lengedezik a novemberi szélben a kihalt játszótéren, a hó lassan elolvad, ettünk már McDonald’sban…

Sok élmény ért minket, de még azért totálisan gyökértelenek vagyunk ebben a városban, keressük az életünk színterét, otthonát, aztán be kell majd népesíteni emberekkel, élményekkel, kapcsolódási pontokkal. De legalább ketten vagyunk, ketten próbálkozunk, együtt csináljuk.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s